Tudtuk, hogy ha kiköltözünk Helsinkiből, alaposan megváltozik majd az életünk, de valahogy egyikünk sem akart erre idő előtt túl sokat gondolni. Az elmúlt években mindketten nagyvárosi életet éltünk, ráadásul bent laktunk a belvárosban. Ez a fajta életstílus elkényelmesíti az embert. Talán két nappal a költözésünk után tudatosult bennünk, hogy pontosan oda kerültünk, ahová igazából egyikőnk sem vágyott: lakótelepiek lettünk.
Első, a környéket felfedező sétánkon rádöbbentem, hogy lényegében kétezer kilométert utaztam azért, hogy kikössek egy olyan lakótelepen, ahonnan évekkel ezelőtt elindultam. Amikor azt mondom, vidéki, kisvárosi vagy lakótelepi, akkor nem értek ezalatt semmi pejoratívat. Egyszerűen csak ezek a száraz tények. Eszembe jutott, hogy nem sokkal a megismerkedésünk után tisztáztuk, hogy 1. nem akarunk a lakásban semmilyen állatot, 2. jobban szeretjük a nagyváros nyüzsgését a vidéki kisvárosok nyugalmánál.
Az eddigi életem nagyobb része egy kisváros városszéli lakótelepén telt. Szerettem ott lakni, mert nyugis volt és – csakúgy, mint a mostani lakásunkhoz – közel volt az erdő, szóval, ne egy panelrengetegre gondolj. De egy idő után nagyon elegem volt már abból, hogy mindent a helyijárathoz kell igazítani, hogy az összes bolt a város másik végén van, hogy az összes barátom a város másik végén lakik és sokszor kellett lemondanom programokról, mert nem volt autónk és busszal nem tudtam volna hazamenni. Ezután felüdülés volt Budapest belvárosában lakni, imádtam, hogy éjjel-nappal akár gyalog is odaérek bárhová, hogy minden közel van és ugyanez volt igaz Helsinkire is. Már vagy egy éve elhatároztuk, hogy oda költözünk, ahol Jolu munkát talál, ez a legfontosabb. Tudtuk azt is, hogy annak kicsi az esélye, hogy Helsinkiben tudjon kezdeni. Megbeszéltük, hogy akárhová is vet minket az élet, fél-egy évet bárhol kibírunk, aztán, ha még utána is Helsinkibe vágyunk, addigra már több esélyünk lesz mozdulni.
Nehéz ezt még nekem is megérteni, annyira ambivalens érzések kavarogtak bennem az első napokban. Egyrészt éles volt a váltás és úgy éreztem magam, hogy kikötöttünk valahol az isten háta mögött. Másrészt pedig meg voltam róla győződve, ha túltesszük magunkat az első megrázkódtatáson, hogy itt nem jár a villamos, akkor tulajdonképpen jól fogjuk érezni magunkat. Jó, hogy mára visszatért a humorérzékem és tudok magunkon nevetni.
A költözés az előjelek ellenére életem egyik legsimább költözése volt. Minden flottul ment. A Facebookon említettem már, hogy előző nap nagyon rákezdte a havazás és aggódtam, hogy hogyan fogunk tudni így közlekedni. Hiába tudom, hogy a finnek nem esnek kétségbe egy kis hóeséstől, még élnek bennem a magyarországi reflexek. Hóesés = világvége és pánik. Az indulás volt kicsit döcögős, nehezen tudtunk a hó miatt kiállni a parkolóból, de ez volt az összes izgalom a nap során. Míg az autópályán robogtunk a hóesésben, azon gondolkoztam, hogy otthon soha eszembe sem jutott volna télen cuccolni, itt meg valahogy annyira természetes volt minden.
Néhány óra alatt megvoltunk fel- és lepakolással, behurcolkodással és még a mosógépet is elhoztuk, amit használtan vettünk valakitől. Jól elfáradtunk, de boldogok voltunk, hogy végre a saját albérletünkben vagyunk. Vasárnap sokáig aludtunk, aztán kényelmesen kipakoltunk mindent és elégedetten állapítottuk meg, hogy a lakás még annál is otthonosabb lett, mint amire számítottunk. Olyan volt, mint egy megkésett karácsony, mivel most pakoltuk ki azokat a holmikat, amiket még augusztus végén csomagoltunk össze Budapesten. Előkerült néhány búcsúajándék, személyes tárgy, amiről már el is feledkeztünk és most újra felfedeztük őket. Este már kicsit hiányzott, hogy nincs internetünk (szolgáltatót kellett váltanunk a költözés miatt), de szerencsére volt tévénk, voltak jó könyveink, úgyhogy nem aggódtuk túl a dolgot.
Azt ígérték, hétfőre megkapjuk a modemet és lesz internetünk, de amikor délelőtt még mindig nem kaptunk értesítést, mondtam Jolunak, hogy hívja fel a szolgáltatót, szerintem valami gebasz van. Kiderült, hogy mégsem küldték még az internetünket, valami adminisztrációs gondjuk akadt és akkor világossá vált, hogy szerdánál hamarabb ebből nem lesz semmi. Írtam már, hogy netfüggő vagyok, nincs ezen mit szépíteni, de az internethiány most végképp rosszul jött. Jolu hivatalos levelet várt a munkakezdéssel kapcsolatban és lett volna még jó néhány intézni való, amihez internet kell. Arról nem is beszélve, hogy az új helyen való tájékozódást alaposan megnehezítette, hogy nem tudtunk semmit megkeresni a Google-on.
A költözés előtt kétszer jártunk itt. Egyszer, amikor megnéztük a lakást. Akkor még nem volt hó, vagyis minden teljesen máshogy nézett ki. A házunktól 3 percre lévő vasútállomáson szálltunk le és fel, a városközpontból nem láttunk semmit. Másodszor akkor jöttünk, amikor átvettük a kulcsokat: sötétben, hóesésben, kocsival. Olyan volt, mintha akkor jöttünk volna először. A harmadik alkalom pedig már élesben ment, amikor áttettük ide a székhelyünket. A környéket hamar felfedeztük, nincs itt sok látnivaló: házak, erdőszéle, bolt, meg egy iskola. De mivel mindketten rettentő pocsékul tájékozódunk, már abban sem voltunk biztosak, hogy merre kell a városközpontba menni. Próbáltuk lefoglalni magunkat – olvastunk, tv-t néztünk, főztünk, pakoltunk, sétáltunk, a végén már odáig jutottam, hogy elkezdtem a laptopon Sims-ezni -, de nagyon lassan telt így az idő. A diszkomfort érzést fokozta, hogy a mosógépet nem tudtuk bekötni, mert a csöve nem passzol, a szennyes meg kifolyik a szekrényből. Nem volt serpenyőnk, úgyhogy csak mikrózható kajákat tudtunk enni. Nincs még kávéfőzőnk, ezt ugye nem kell részleteznem, mennyire hiányzik a reggeli kávézás. A hálószobában nem működött a radiátor, csak kedden tudtak kijönni megjavítani. A közeli bolt tisztára olyan, mint az a lakótelepi otthoni: mivel kevés az alkalmazottjuk, napközben nem töltik fel a polcokat, úgyhogy vagy odamész reggel vagy hoppon maradsz. Persze, ezek mind apróságok, de mind összeadódtak. A legnagyobb bajunk azt hiszem az volt, hogy kisebbfajta kultúrsokkot kaptunk. Tallinn után nekem ez volt a második, még így is egész jó vagyok.
Attól jobban éreztem magam, hogy láttam, Jolu is legalább annyira nem találja itt a helyét, amennyire én. Egyfolytában olyan érzésem volt, hogy mindenki minket néz, hogy a homlokunkra van írva, hogy újak vagyunk. Olyanok lehettünk, mint a “hülye pestiek”, akik levetődnek vidékre és nem tudnak magukkal mit kezdeni. Elvesztettük a magabiztosságunkat.
Kedden volt a mélypont. Vettünk egy nagy levegőt és elhatároztuk, hogy kitörünk a lakótelep Bermuda-háromszögéből. Muszáj volt valahol ingyen WiFi-t találnunk és kellett már az a serpenyő is, meg szerettünk volna csövet venni, hogy üzembe helyezzük a mosógépet. Gondoltuk, az lesz a legegyszerűbb, ha felülünk a vonatra, egy megálló a városközpont. Kiderült, hogy épp lekéstük a vonatot és csak egy óra múlva jön másik. A buszközlekedés még teljesen homály volt előttünk és az az egy megálló, amit felfedeztünk a közelben, semmilyen információval nem szolgált.
Tipikus finn buszmegálló: csak várj türelemmel!
Mondtam Jolunak, hogy én nem vagyok hajlandó egy órát otthon ücsörögni. Bár nagyon úgy tűnik, de nem a világ végén vagyunk. Menjünk gyalog, legalább kiderül, ki kivel van! A bolt előtt találtunk egy férfit, aki használt könyveket árul – ismerős ez is -, mondtam Jolunak, kérdezze meg, merre kell a városközpont felé menni. Jolu oda is ment, váltottak pár szót finnül.
– Na, mit mondott a pasi?
– Menjünk arra, egyenesen.
– És? Mit mondott még?!
– Semmit. Azt mondta, hogy csak menjünk egyenesen.
Mondtam Jolunak, hogy úgy látszik, tényleg igaz, hogy a finnek nem szószátyár emberek és csak annyit beszélnek, amennyit feltétlenül szükséges. Azon röhögtünk, hogy ugyanez az útbaigazítás otthon valószínűleg sokkal terjengősebb lett volna. Hamar kiderült, hogy a férfi nem vezetett minket félre, a dolog tényleg ennyire egyszerű volt: csak egyenesen kellett menni. Mivel nem volt kedvem céltalanul bolyongani, a városba érve megállítottunk még valakit, hogy igazítson útba a könyvtár felé. Na, ő aztán pont a másik véglet volt: a hóba rajzolva magyarázni kezdett, majd közölte, hogy ő is arra megy, elkísér minket egy darabon. Közben Jolu felvilágosította, hogy nem süketnéma vagyok, csak nem beszélek finnül és Magyarországról jöttünk pár hónapja. A nő arca még jobban felragyogott. Nemrégiben látott egy dokumentumfilmet Budapestről, abszolút képben volt, még azt is megkérdezte, a pesti vagy a budai oldalon laktunk-e. A segítségével megtaláltuk a könyvtárat. Győzelem.
Boldogan elővettük a laptopot, de hamar lehervadt a mosoly az arcunkról: nem tudtunk a hálózatra csatlakozni. Mondom, semmi gond, úgyis be akartunk iratkozni, hátha használhatjuk a gépüket előjegyzés nélkül is. Aztán Jolu közölte, hogy otthon hagyta az útlevelét, nincs nála semmilyen papír. Nálam sem. Mielőtt még dührohamot kaptunk volna, a laptop végre elkapta a WiFi-t, úgyhogy 3 nap nélkülözés után végre újra rácsatlakoztunk a világhálóra. Elintéztük a hivatalos dolgokat, beszéltem Anyuval, megnéztem a leveleimet. Hogy ezen túl voltunk, jött a következő feladat: hol vegyünk csövet a mosógéphez? Elindultunk a főutcán, de nem találtunk semmi ilyesmit, végül kikötöttünk egy nagy bevásárlóközpontban. Nekik sem volt csövük, csak mosógépük, de legalább meg tudták mondani, hova kellene mennünk. Mivel a bolt onnan túl messze lett volna gyalog, a műveletet kénytelen-kelletlen elnapoltuk. Vettünk végre serpenyőt, meg pár szükséges apróságot, de Jolu, aki idegrángást kap a bevásárlóközpontoktól, kezdett türelmetlen lenni. Éhesek is voltunk, lejártuk a lábunkat, az idő is olyan igazi lehangoló szürke volt, úgyhogy jobbnak láttuk haza indulni. Gondoltuk, felszállunk a vonatra, azzal öt perc alatt hazaérünk.
Éppen jött is egy, gyorsan felugrottunk és arról kezdtünk ábrándozni, mit fogunk enni, ha végre hazaérünk. Le sem ültünk, erre a kis távra minek, csak megálltunk az ajtóban. Kicsit furán néztek ránk, de addigra már kezdtem megszokni, hogy mindig minket bámulnak, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Először nekem lett gyanús, hogy a vonat nem akar lassítani, aztán ahogy jobban körülnéztünk, hirtelen megnyúlt az arcunk. Kiderült, hogy valahogy elnéztük a jelzést és rossz vonatra szálltunk. Fogalmunk sem volt, hol fogunk kikötni, megállíthatatlanul száguldottunk 130-cal a finn vidéken, egyre távolabb kerülve a jó meleg lakástól… Csak bízni tudtunk benne, hogy nem megyünk nagyon messze és nem kell egy órát várnunk majd a visszafelé tartó vonatra. Vagy jó negyed órát utaztunk így, szerencsére megálltunk a közeli városban és öt perc múlva jött visszafelé vonatunk. Míg hazafelé rázkódtunk, megbeszéltük, hogy itt aztán nagyon résen kell lenni, mert ha nem figyelsz oda és elvéted a vonatodat, könnyen Lappföldön találhatod magad. Azt már nem is említem, hogy amikor leszálltunk végre, egy ideig csak tanácstalanul forgattuk a fejünket és próbáltuk eldönteni, merre kell menni: közben leereszkedett a köd, sötétedni kezdett és a hó miatt valahogy minden olyan egyformának tűnt. Mondtam Jolunak, hogy arra most nem is akarok gondolni, hogy ha elolvad a hó, mindent újra kell majd tanulnunk, mert az egész hely máshogy fog kinézni!
Ma délelőtt találkoztunk Jolu egyik gyerekkori barátjával, a csaj itt lakik a szomszédunkban és ráadásul nagyon kedves is. Jót beszélgettünk és sikerült néhány alap információt is beszereznünk. Meséltünk neki az eddigi hányattatásainkról, jót nevettünk saját magunkon és teleittuk magunkat finom finn kávéval. Azóta sokkal jobban érezzük magunkat, mégis csak van itt valaki, akit ismerünk, nem érezzük magunkat annyira idegenül. Meg aztán az első sokkon is túljutottunk, kezdünk ráhangolódni erre a nyugodtabb, vidéki életre. Jókedvünket fokozta, hogy több napos kitartó munkánk eredményt hozott: a nő, aki a ház közös szaunájának a beosztását készíti, felvette végre a mobilját. Időpontot még nem tudott mondani, de megígérte, hogy holnap visszahív. A lépcsőházba érve pedig boldogan láttuk, hogy 3 nap után a házmester (nem tudom, hogy mondják magyarul) végre kitette a nevünket nemcsak a bejáratnál, de a lakásajtónkon is. A küszöbön már egy levél lapult.
A bosszankodás után ma elértünk a beletörődés fázisába. Lassan kezdünk lélekben is megérkezni. Innen már csak egy apró lépés, hogy végre élvezni kezdjük ezt az új kalandot. Jolu hétfőtől dolgozni kezd, napközben egyedül leszek itthon. Van már tervem, mihez fogok magammal kezdeni. Beszámolok róla, ígérem!
