Nincs más dolgunk mint várni

0 Flares Facebook 0 Twitter 0 Pin It Share 0 Google+ 0 Email -- 0 Flares ×

Most töltöttem a 18. hetet, ebből az alkalomból sor került az első orvossal való találkozásra. Azt hiszem, ez volt életem eddigi talán legrövidebb nőgyógyászati vizsgálata. 

Ahogy túljutottam az első trimeszter megpróbáltatásain, én annyira megnyugodtam, hogy szerintem sikerült teljesen belesimulnom ebbe a finn terhesgondozási rendszerbe. Ebben bizonyára nagy szerepe van annak is, hogy (lekopogom!), az ég világon semmi bajom nincsen. Leszámítva, hogy éjszakánként rosszul alszom, mert vagy kényelmetlen vagy csak simán össze-vissza álmodom. Na de hát ez legyen a legnagyobb problémám!

Ahhoz képest, hogy korábban mennyire vártam az orvossal való találkozást, most, mire odaértem, már nem is maradt bennem semmilyen kérdés vagy kétely. Megvizsgált, kifaggatott a korábbi betegségeimről, kérdezte, hogy érzem magam, van-e bármilyen panaszom, mondtam, hogy köszönöm, minden remek. Aztán végigolvasta a leleteimet, meg a kiskönyvemet. Amikor közölte, hogy minden leletem teljesen rendben van és még a hemoglobin szintem is kifogástalan, már-már szinte elszégyelltem magam. Mint a stréber kisdiák, akinek mindig minden munkája tökéletes. Egy rövid pillanatig csak néztük egymást, hogy akkor ez ennyi volt? Nem akartam neki mondani, hogy tulajdonképpen mostanra már mindent kiolvastam az internetről, amire kíváncsi voltam.

Erről eszembe jutott, hogy Anyukám mindig nevet rajtam, amikor mondom neki, hogy mit olvastam az interneten. A múltkor elmesélte, hogy annak idején, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején ennél kicsit lassabban mentek a dolgok. Az ő Google-ja a Dr. Spock könyv volt. Ha valamit mégsem talált meg benne, akkor felkerekedtünk, hogy elmenjünk a postára. Telefonálni. Rövidebb-hosszabb várakozás után aztán sikerült vonalvégre kapni Mamit, aki mindent tudott azokról a témákról, ami a Dr. Spockból kimaradt. 🙂 Így nőttünk fel mi annak idején.

Ahhoz képest, hogy mekkora Google-bajnok vagyok, nagyon keveset kutatok. Ma azon gondolkoztam, míg hazafelé sétáltam az orvostól, hogy néha már szinte lelkifurdalást is érzek emiatt. A kilencedik hónap végére otthon minden kismama simán kijárja gyorstalpalón az orvosit. Profin olvassák a különféle leleteket, értelmezik az ultrahangvizsgálatok eredményeit, és az ég adta egy világon mindent, aminek a várandóssághoz na és persze a szüléshez köze van. Nem tudom, mennyi szerepe van az én hozzáállásomban annak, hogy itt fellépnek a nyelvi korlátok. De talán az ok mégsem ebben keresendő. Elvégre, ha kérem, beszélnek hozzám angolul és bár a terminológiát angolul sem vágom kifogástalanul, ha nagyon akarnám, biztosan megértetném velük magam. Hiszen az ingatlanost is megértettem finnül, pedig eléggé belement a részletekbe legutóbb.

Azt hiszem, engem továbbra sem hoznak lázba testünk titkai és nem akarok mindent tudni. Azt mindig megértem, hogy Inarival minden rendben van-e (szerencsére igen), hogy velem minden rendben van-e, és hogy mi történt az adott vizsgálaton, illetve mikor mi fog következni. Láttam, ahogyan a 12 hetes ultrahangon megszámoltuk az ujjait, értettem, hogy zárt a gerince és hogy egy héttel nagyobb az előzetesen kalkulált koránál. Láttam a kis arcát, hallottam a szívverését, láttam, hallottam ficánkolni a hasamban. Most őszintén. Kell nekem ennél többet tudni? Rábíztam magam erre a rendszerre, és ha valamire azt mondják, hogy rendben van, akkor elhiszem nekik. Nem vetem rá magam az internetre, hogy ellenőrizzem, tényleg jól gondolják-e, amit mondanak.

Az egyetlen dolog, ami még izgat, hogy mi van Inari lába között, de az idő előrehaladtával már erről a témáról is kezdek egyre inkább lelazulni. A lényeg, hogy mindketten egészségesek vagyunk és minden úgy halad, ahogy haladnia kell. Két hét múlva megyünk a “nagy” ultrahangra, amikor majd alaposan megmérik mindenét és elvileg megtudhatjuk azt is, hogy kisfiú vagy kislány. Na de ha valami miatt mégsem tudjuk meg, akkor majd csak kibírjuk még ezt a pár hónapot valahogy.

Mikor kiderült, hogy kisbabánk lesz, azt hiszem, az egyetlen dolog, amitől nagyon tartottam, az a 12 hetes ultrahang volt. Pontosabban az, hogy majd nehogy elkezdjenek izélgetni a korom miatt és a magzatvíz vizsgálat felé terelni pusztán csak azért, mert már ilyen “öreg” vagyok, egy két lábon járó rizikófaktor. Ha jól emlékszem, még nem töltöttem be a harmincat, amikor a nőgyógyászom otthon nem is nagyon burkoltan célozgatott rá, hogy nem ártana már szülnöm. Itt sok mindent kérdeztek tőlem az elmúlt hónapokban és sok adatot felírtak rólam, de az, hogy 38 éves leszek, mire megszülöm az első gyerekemet, soha, egyszer sem volt terítéken. Egyszer sem éreztették velem azt, hogy túlkoros lennék és soha, senki nem próbált meg elbizonytalanítani csak azért, mert közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Egyszerűen békén hagynak. Az első 12 hétben ugyan majd megőrültem a várakozástól, de azóta csak hálás vagyok érte, hogy nem zaklat, nem piszkál senki. Segítenek, ha kérem, mindenre válaszolnak, amit tudni akarok, de ha nincsen panaszom és mindenünk rendben van, akkor nem nyaggatnak semmivel. Minden alkalommal úgy köszönnek el tőlem, a doktornőnek is ez volt ma a végszava: – Ha minden rendben van, akkor nincs más teendő, mint várni.

A 12 hetes ultrahang után azt mondta a nő, aki megvizsgált: – A gyereknek megvan az összes ujja, teljesen egészséges. Menjen haza és csak növessze szépen a hasát és benne a kisbabát.

Nekem ez a jó tanács valahogy beleégett az agyamba, azóta is ehhez tartom magam. Remélem, hogy a hátralévő időszakban sem lesz ennél több dolgom.

1 thought on “Nincs más dolgunk mint várni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.