Nem, ne ess kétségbe, nem fogok hosszas fejtegetésbe bonyolódni a finn és az amerikai baseball mibenlétét és különbségeit illetően. Ha akarnám, se lennék rá képes.
Fogalmam sincs a baseball szabályairól, arról pedig végképp gőzöm sem volt, hogy létezik egy finn verziója is, amit pesäpallonak [peszepallo] hívnak. A baseball finn változatát az 1920-as években fejlesztette ki Lauri Pikhala professzor, mégpedig a finn katonák számára, hogy eddze azokat a készségeiket, amik a harchoz szükségesek. Hiszen a játék fejleszti a kéz és szem koordinációt, de jó gyakorlat volt a kézigránát dobáshoz is. A pesäpallo ma az egyik legnépszerűbb sportágak közé tartozik Finnországban, nemcsak hivatásos sportolók játsszák, hanem az iskolákban is kedvelt. Nyáron persze. (Bővebb infó: itt.)
Vimpelinek, ahol Joluék mökkije van és ahol eltöltöttünk néhány napot, van saját pesäpallo csapata. Sőt, egy stadionja is, ahol mi is megnéztünk egy szombat délutáni meccset. Jolu anyukája és apukája is nagy rajongó. Bár Helsinki-Vimpeli elég nagy távolság, azért Helsinkiből is mindig figyelemmel követik a bajnokság állását és a csapat menetelését. Az egyik helyi kávézóban a csapat kegytárgyai ki vannak téve és lehet sálat, pólót, meg a szokásos dolgokat vásárolni. Jolu apukája ígért nekem egy vimpelis sálat, remélem, nem felejti el.
A stadion egy vízzel körülvett kis szigeten áll és elég jól megtelt szombat délutánra. A bejáratnál sült kolbászt árultak – isteni finom volt, megkóstoltuk a szünetben – és üdítőket. Jolu is, meg az anyukája is lelkesen magyarázták nekem a szabályokat, de igazából nem sokat fogtam fel belőle. Azért így is tudtam követni az eseményeket, nagyon izgalmas meccs volt. Vimpeli sokáig vezetett, de aztán a végén mégis kikaptak, úgyhogy ha örömre nem is volt okunk, legalább nem unatkoztunk.
A sportdélután nemcsak a finn baseball-lal való megismerkedés miatt volt számomra emlékezetes. Először azt hittem, csak képzelődöm, de Jolunak is feltűnt: akármerre mentünk, mindenki engem nézett. Nem bámultak, annál tapintatosabbak voltak, de azért magamon éreztem a tekinteteket. Az egész stadionban, de szerintem az egész környéken is, nekem volt egyedül barna szemem. Azért néztek annyira. Igazából nem tudtam neheztelni rájuk, mert én meg őket bámultam: nem láttam még ennyi szőke hajú, kék szemű embert egy kupacban.
Helsinkiben kicsit más volt a helyzet: a raszta hajú afrikai bevándorlók nagyobb látványosságnak számítottak nálam, de azért ott sem tudtam volna feltűnés nélkül elvegyülni. Egyszer egy pasi véletlenül nekem jött a boltban és reflexből azt mondta, hogy Sorry! Egy pillanatig azon gondolkoztam, vajon honnan tudja, hogy külföldi vagyok? De aztán leesett és nagyon nevettem. Sötétbarna hajjal és barna szemmel mi más is lehetnék? Amennyire csak vissza tudok emlékezni, azt hiszem, ez volt az első eset életemben, hogy én voltam a más, a külföldi. Az alatt a két hét alatt, míg ott voltunk, semmilyen rossz tapasztalatom nem volt. Nem találkoztam sem előítélettel, sem elutasítással, sem ellenségességgel, nem volt semmilyen negatív élményem. Egyszerűen csak más voltam. Különböző. Érdekes. Mint ahogyan ők is nekem. Egyelőre csak tisztes távolból szemügyre vettük egymást. Remélem, egyszer majd összebarátkozunk.
