Skip to content

Alkoholturizmus avagy az első kultúrsokk

Biztosan ti is hallottátok már, hogy mivel a finneknél az alkohol iszonyúan drága, ezért Tallinnba járnak piát venni. Biztosan ti is hallottatok sok történetet arról is, hogy ezeken a hajókon mindenki talaj részeg. Én ezeket a beszámolókat hittem is meg nem is. Igazából alábecsültem a helyzetet. Ennek köszönhetően a Tallinn-túra számomra igazi kultúrsokk volt. Abszolút szubjektív beszámoló következik.

Írtam már korábban a blogban a drilling boat-jelenségről, vagyis azokról az éjszakai hajóutakról, amik nem szólnak másról, csak a mértéktelen piálásról és a bulizásról. Ezen kívül létezik egy másik trend is. A finnek Tallinnba járnak feltölteni az alkoholkészleteket, mert annyival olcsóbb, hogy még hajójeggyel, mindennel együtt is jobban megéri ott vásárolni, mint itthon. Nem vagyok antialkoholista, sem álszent, semmi bajom a bulizással, az ivással, sőt a részegséggel sem. Ugyanezt a témát egy nálam fiatalabb biztosan máshogy írná meg. Ítélkezni sem szeretnék. De a Tallinn-jelenség nyilvánvalóan azon része a finn kultúrának, amit én nem tudok befogadni.

Az időzítésünk nem volt túl szerencsés. Városnézésre november vége nem túl ideális. Nagy mozgásterünk nem volt, mivel a jegyet péntekig fel kellett használnunk. Próbáltunk az időjárás-előrejelzés alapján olyan napot választani, amikorra legalább nem mondanak esőt, de végül ez nem jött össze. Zuhogó esőben indultunk el a kikötőbe, igazi ramaty idő volt, úgyhogy már akkor megbeszéltük, hogy Tallinn nevezetességeit biztosan nem ma fogjuk felfedezni. Mindenképpen visszajövünk újra, ha már jó idő lesz. Úgy voltam vele, hogy mivel még sosem hajókáztam nyílt tengeren, sosem voltam ilyen nagy hajón, ez is biztosan egy érdekes élmény lesz. Meg hát, akármilyen mocsok idő is van, egy kis sétálásra, meg egy jó ebédre azért lesz alkalmunk. Mégis lesz valami tapasztalatom az észt fővárosról.

A kikötő épülete, ahonnan a Viking Line hajója indult, dugig volt emberekkel. Bennem kétféle benyomás keveredett. Egyrészt olyan, mint egy repülőtér. Modern épület, kijelzők, mozgólépcső, liftek, hangosbemondó több nyelven. Másrészt meg, elnézve az utazásra készülő mindenféle nációt, valamiért a 80 nap alatt a Föld körül című könyv jutott eszembe. Talán a hajózás meg a bőröndök miatt? Nem tudom. A bónusz jegyek jelképes árát (amit Atso barátunk az italbolttól kapott ajándékba) előre kifizettük interneten keresztül, úgyhogy most csak be kellett csekkolnunk, mint a reptereken. Adtak egy mágneses, névre szóló kártyát, az volt a jegyünk. Iszonyú tömeg volt, amitől kicsit rosszul éreztem magam, nem szeretem a zsúfolt helyeket.

Vagy fél órát vártunk kapunyitásig, addig volt időm megfigyelni az embereket. A tömeg abszolút vegyes volt. Láttam fiatalokat, korombelieket, nyugdíjasokat, párokat, kisgyerekes családokat, akik többnyire finnül, oroszul meg még a fene tudja milyen nyelven beszélgettek. Bábeli zűrzavar. Ahogy nézelődtem, feltűnt, hogy a legtöbb ember gurulós bőrönddel álldogál. Kérdeztem is Jolut, hogy azt vajon minek hozzák? Ez csak egy pár órás kiruccanás. A bőröndösök mind maradnak Tallinnban? Esetleg tovább utaznak? Vagy itt turistáskodtak és most mennek haza? Azt mondta, fogalma sincs, talán azért kell nekik, hogy ebbe pakoljanak. Ebbe pakoljanak? Mit? Rohadtul nem értettem a dolgot, de aztán kinyíltak az ajtók és a tömeg megindult befelé. Korra, nemre, bőröndre és nemzetiségre való tekintet nélkül nyomakodott mindenki, mint az állat. Arra gondoltam, hogy remélem, nem kapunk léket, mert ezzel a mentalitással, ami nekünk van, el sem jutnánk a mentőcsónakokig.

Ahogy felértünk a hajóra és elkezdtünk körbejárni, megértettem, mire volt ez a nagy sietség. Az emberek igyekeztek elfoglalni a legjobb ülőhelyeket. Olyan volt az egész, mint egy úszó kocsma. Volt egy táncparkett, diszkófénnyel, körasztalokkal, kicsit modernebb színvilággal. Volt egy kocsma, az olyan félhomályos, retro hangulatú. Egy játékterem rész, a boltokból már jól ismert játékgépekkel. Találtunk egy kulturált részt asztalokkal. Oda nem engedtek be, mert arra a részre külön helyet kellett volna foglalni. (Ott nem ült senki.) Láttam csomagmegőrző szekrényeket a cuccoknak. Ez praktikus amúgy, ide mi is bepakoltuk a táskát, pulóvert, hogy ne kelljen egész úton tartogatni. Illetve volt egy bolt, a duty free shop. Van egy szint a kabinoknak, azt nem láttam. Délelőtt indultunk, ehhez képest a hajón félhomály volt, gondolom, a hangulatba hozás miatt. Néhány ember reggelizett, a többség egyből inni kezdett. Sört, lonkerót, rövideket, bort. Nem ész nélkül, de látható élvezettel. Nem tudtam eldönteni, minek örültek jobban, az alkohol ízének vagy annak, hogy olcsó. A boltban nagyjából háromféle dolgot lehetett kapni: édességet, parfümöt-krémet-sminkcuccot és alkoholt. Lehet, hogy hülye vagyok, de azon gondolkoztam, hogy ez mennyire nevetséges, ahogy az emberek állnak és a kiállított alkoholos üvegeket nézegetik. Volt ott minden, persze főleg vodka, konyak, koskenkorva, borok meg pezsgők. Minden, amit az Alkóban csak arany áron lehet beszerezni. Láttam szatyrokat, amiben volt hat rekesz a hat üveg bornak, hogy még a szállítással se kelljen bajlódni. Addigra állt bennem össze a kép, hogy aminek most részese vagyok, az a finn alkoholturizmus. Itt minden a köré a filozófia köré szerveződik, hogy „Vegyél alkoholt, mert olcsó!”. Rájöttem, hogy a hajón ringatózó 2-3 ezer ember közül nagy valószínűséggel csak én, meg két japán turista csaj tart Tallinn felé a várható látnivalók miatt. Az összes többi ember azért jött, hogy igyon és/vagy készleteket halmozzon fel alkoholból.

Kint szürke köd borított mindent, a tenger is szürke volt. Bent meg ez az iszonyú 70-es évek retro feeling, barkós finn pasik, vörös lakkos asszonyok. Nem tudom, ezek honnan bújtak amúgy elő, mert az utcán nem szoktam ilyen embereket látni. Olyan volt az egész, mint egy időutazás a szocializmus idejébe. Amikor az állam szabályozta, mit vehetsz és mit nem. Amikor pult alól adták a külföldi piákat és a Trabant tetején hoztuk be a hűtőt, meg az osztrák turmixgépet és zokniba dugva csempésztük át a márkát a határon. Hiába néztem ki újra és újra az ablakon, nem volt sehol a szárazföld, nem volt hova menekülni. Úgy éreztem, az egész hajó imbolyog, felkavarodott a gyomrom. Mondtam Jolunak, hogy szerezzen nekem gyógyszert, mert menten ide taccsolok. Szerencsére a recepción adtak Deadalont, az nagyjából fél óra alatt helyrerakott. Ültünk egy asztalnál, Jolu vígan sörözött, én meg azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy ez még mindig jobb, mint a repülés. Egy pohár víz volt előttem, egy korty alkohol se ment volna le a torkomon.

Nagyjából két és fél óra ringatózás után végre kikötöttünk Tallinnban. A kiszállás a beszálláshoz hasonló módon zajlott: a tömeg odanyomult az ajtóhoz, és amikor az kinyílt, ész nélkül kiáramlott. Mondtam Jolunak, álljunk félre, mert az agyamra mennek. Olyanok voltak, mint a birkanyáj. Hiába drukkoltam, ezúttal nem volt szerencsénk, Tallinnban is ugyanolyan borús idő volt, mint amit magunk mögött hagytunk. Kora délután volt, de már elkezdett szürkülni. Jolu 12 éves kora óta nem járt itt, nem emlékezett már abból se semmire. Úgyhogy közös megegyezéssel egyszerűen csak elindultunk torony iránt, az óváros felé.

A kis macskaköves utcák üresek voltak, csak néhány orosz turista bukkant fel néha. Üresek voltak az éttermek és a boltok is. Sajnáltam, hogy már vége a szezonnak, hogy nem tudunk sehova bemenni és bosszantott ez a mocsok idő, hogy még fényképezni sem tudok. Plusz még mindig a hajón átéltek hatása alatt voltam, próbáltam magam összeszedni. Szóval, csak úgy sétálgattunk, meg arról beszélgettünk, milyen jó lehet itt nyáron. Aztán úgy döntöttünk, nem erőltetjük tovább azt, ami nem megy. Beültünk egy kis olasz étterembe ebédelni.

A hely, a La Trattoria del Gallo Nero (Fekete Kakas étterem) jó választás volt. Kicsi, de hangulatos, a kiszolgálás kifogástalan, az étel isteni finom. Igazi olasz étterem, nem csak olcsó utánzat, és a finn árakhoz képest valóban olcsó. Jolu steaket evett krumplival, én meg raviolit grillezett zöldségekkel. Az én kajám 8.50 euró volt, ha jól emlékszem. Összesen 30 eurót fizettünk két tál ételért, egy sörért és egy kóláért. Igen, az alkoholt továbbra sem kívántam. Mire végeztünk a kajával, teljesen besötétedett, úgyhogy jobbnak láttuk visszafelé venni az irányt.

Mielőtt felszálltunk volna a hajóra, bementünk még egy italboltba, hogy megvegyük Atsónak a „két üveg vodkát, a legolcsóbbat”, amit kért. Plusz Jolu akart hozni magának sört és vettünk lonkerót is. Ha már egyszer alkoholturizmus. A Vegyél alkoholt, mert olcsó-elvvel továbbra sem tudtam azonosulni, de gondoltam, nem kell nekünk mindenben egyetérteni. Úgyhogy csak magamban káromkodtam, mert a pia – amire még mindig rá sem tudtam gondolni – rohadt nehéz volt. És nekünk nem volt gurulós bőröndünk. Az árakról annyit, hogy Helsinkiben a 6 darabos, fél literes Karhu sör olyan 15-16 euró körül mozog. Tallinnban a 24-es(!) 3 dl-es kiszerelés mindössze 14 euró volt. Ez csak a sör. A többit nem tudom. Elképesztő. Volt egyébként más is a kikötő vonzáskörzetében: ruhák, élelmiszer, szuvenírek. Olyan volt, mint otthon a kínai piac. Olcsó volt, de silány minőségnek tűnt.

Az elsők között értünk vissza a hajóra, a piát bezártuk a szekrénybe és kerestünk helyet az ablak mellett a „diszkó” részben. Mondtam, ha megint a retro pubban kell ülnöm két és fél órán keresztül, akkor én tuti kiugrom az ablakon! Nem tudom, miért, de olyan nyomasztó hangulata volt, hogy ha csak rá gondoltam, kedvem támadt eret vágni magamon. Jolu hozott nekem gyógyszert, biztos, ami biztos bevettem még indulás előtt, úgyhogy a visszaút valamivel kellemesebben telt. Erőt vettem magamon és letoltam két lonkerót is, de csak azért, hogy Jolu ne nézzen teljesen hülyének, amiért az alkoholtúrán csak vizet iszom. Lassan megtelt a hajó, körülöttünk mindenki arcán elégedettség ült. Kis kézikocsikon rekesz piákat húztak maguk után, illetve a korábban már látott gurulós bőröndök is mind tele voltak, de láttam, akinél pluszban még szatyrok is voltak. Felpakolt mindenki rendesen.

Nagyon részeg, körülöttünk legalábbis, csak egy ember volt. A többség vagy szórakozni akart vagy csak szimplán piát beszerezni. Láttam embereket teázni is, szóval nem fetrengett mindenki az alkoholmámorban. Tőlünk jobbra négy középkorú nő csacsogott. Az egyikük később egy fia korabeli srácot kezdett a tánctér felé húzkodni, hogy pörgesse már meg egy kicsit. A srác haverjai meg, jó barátokhoz illő módon, felvették az egészet videóra. Az est nagy részében egy zenekar játszott, amúgy nagyon jól. Máshol és máskor biztosan élvezni is tudtam volna. Az átéltektől olyan kimerült voltam, hogy semmi másra nem vágytam, csak hogy hazaérjünk végre és lefekhessek aludni.

A Tallinn-túra amúgy normál esetben valószínűleg nem tartozik a traumatikus élmények közé. Nem szeretném senkinek kedvét szegni. Engem Tallinn érdekelt, nem pedig az ivás. Talán turistaszezonban máshogy alakult volna az egész, és az is világos már, hogy ha a várost szeretnénk megnézni, arra nem elég négy óra. Ebben a téli időszakban Tallinn azoknak való, akik olcsón akarnak vásárolni, meg esetleg egy jót enni, illetve a hajón szórakozni és kész. Anyósomék például szeretnek táncolni, ők sokat járnak Tallinnba a párjával. Táncolnak a hajón, Tallinnban megkajálnak, aztán hazafelé azt is letáncolják. Jolu például velem ellentétben abszolút elégedett volt. Sörözött, jót ettünk és bónuszként még haza is hoztunk sört olcsón. Mit kívánhat még az ember?

Ezzel a sztorival kapcsolatban két dolgot nem értek. Az egyik a finnek viselkedése. Oké, hogy drága a pia. Nagyon. Értem, hogy Tallinnban sokkal olcsóbb. De gurulós bőröndbe mentás, meg epres Koskenkorvát, vodkát, meg sört pakolni? Azért utazni kétszer két és fél órát, hogy felpakolj egy halom alkoholt és kész? Lehet, hogy később megváltozik erről a véleményem, de nem látom magam, ahogy bőröndben, meg molnárkocsin hordom haza a piát valahonnan, csak azért, mert olcsó. Persze, hogy az ember nem szívesen ad ki sok pénzt valamire, ami irreálisan túl van árazva. De hát a finnek nincsenek rászorulva arra, hogy olcsó piát vegyenek. Nem azért mennek Tallinnba, mert különben egyáltalán nem tudnának inni vagy csak nagyon keveset. Hanem azért, mert ott sokkal olcsóbb. Biztosan e miatt a gondolkodásmód miatt nincs még sarokházam, de nekem ez valahogy teljesen abszurd. Mondjuk, ha egy fényképezőgép, számítógép vagy jó minőségű(!) ruha vagy könyv sokkal olcsóbb egy másik országban, azt megérteném. De ekkora felhajtás azért, hogy olcsón be tudjak rúgni? Hát, én ebből a korból már kinőttem.

A másik, ami számomra felfoghatatlan, az a finn állam gondolkodásmódja. A finn pia irdatlanul drága, mert iszonyú sok rajta az adóteher. Nézzétek el nekem, pontos adatokat nem tudok. De ugyanaz a sör vagy vodka azért drágább itt, mint máshol, mert sok rajta az adó. Nem tudom, hogy mennyi pénzt költenek a finnek Finnországban alkoholra, de biztos vagyok benne, hogy nem keveset. Na, de abba gondolj bele, hogy vajon mennyit hagynak ott ugyanerre az észteknél?! Egy ilyen hajón, amivel mi mentünk, elfér 2-3 ezer ember. A hajó minden nap közlekedik, naponta kétszer. Egy átlagos finn szerintem több száz eurót költ alkoholra egy ilyen kiruccanás alkalmával. Szorozd be! Ettől a pénztől a finn gazdaság mind elesik. Helyette az észtek járnak jól. Azon sem lepődnék meg, ha annak hatására, hogy mondjuk egy hihetetlen csoda folytán Finnországban zuhanna a pia ára, hirtelen összeomolna az észt gazdaság.

Az, hogy az alkohol drága, láthatóan nem tartja vissza a finneket az ivástól. Sőt, talán van ennek az egésznek egy olyan hatása is, hogy ami drága és nehezen megszerezhető, az felértékelődik, az még különlegesebb. Talán a magas adók, meg a tiltás helyett a fejekben kellene változást elérni. Mondjuk, azokat a fiatal fiúkat, akik hazafelé mellettünk üldögéltek, én a szüleik helyében nem engedném el raklap piákat venni Tallinnba és/vagy nem szolgálnám ki őket sem a boltban, sem a hajón. Nem tudom, ellenőrizte-e valaki a korukat, de nagyon kölyök fejük volt, szerintem nem voltak több 16-17 évesnél. Lehet, hogy emiatt lesz majd pár vitám Joluval, de én abban biztos vagyok, hogy ha itt fogunk gyereket nevelni, a mi lányunk vagy fiunk nem fog 16 évesen drilling boatozni, sem mentás Koskenkorvát iszogatni. És nem fogja azt látni a szüleitől, hogy gurulós bőrönddel húzzák haza a piát Tallinnból.

Oszd meg, ha tetszik:

2 thoughts on “Alkoholturizmus avagy az első kultúrsokk”

  1. Szia !
    Finno.-ban 2x jártam, de szerintem is borzasztóan túlárazott, és nem csak az alkohol terén, hanem az ételek, ruhák szolgálatatások minden /talán a lazac olcsóbb/.- Téli kabát 100-300 eur stb. persze ezt te most jobban látod élőben.Az a nagy helyzet hogy itthon jobban élek paritás értéken,mint ott egy átlag fizetésből, persze itt a közállapotokkal kell megküzdeni….az írásaid jók, olvasom rendszeresen.

    1. Igen, elképesztő árak vannak. Nem is szeretek belegondolni. Az egyetlen kivétel talán a napi bevásárlás. Egy halom pénzt hagytunk ott a boltban otthon és csak rossz minőségű árut kaptunk a pénzünkért. Itt is sokba kerül, de nem vizes a tej, finom a sajt, jók a felvágottak, isteni a kenyér… Ugyanaz a Nivea testápoló, amit otthon is használtam, itt sokkal jobb minőségű. Otthon egy átlag fizetésből egyébként nem tudsz húst venni, meg felvágottat, meg sajtot, meg joghurtot…
      Köszi a kommentet! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .