Skip to content

Bölcsire várva

Azt mindig is tudtam, hogy én nem vagyok az a fajta anya, aki három évre bezárkózik a gyerekszobába és eldobja a kulcsot. Mégis meglepett, milyen gyorsan elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy bölcsit keressünk Inarinak. 

Inari még éppen csak betöltötte az öt hónapot, amikor Anyukám már mondogatta, hogy kezdjünk el bölcsit nézegetni neki. Én persze nem értettem, miről beszél. Hát hogy adnám ki ezt a folyton alvó, édesen gügyögő, apró kisbabát a kezem közül?

A hatodik hónap aztán gyökeres változást hozott az életünkben.

Inari élete első hat hónapját, kis túlzással, átaludta. A napirendjét mindig maga alakította, amitől nem szeretett eltérni. Szinte minden alkalommal, amikor hazaértünk valahonnan, azt éreztem rajta, hogy megkönnyebbült, hogy végre vége a zavaró külvilági eseményeknek. Vissza lehet térni az evés-alvás-játszószőnyegen nézelődés szentháromságához. Hat hónaposan aztán robbanásszerű mozgásfejlődés vette kezdetét, és a gyerek viselkedése az ellenkezőjébe fordult. Korábban attól is elsírta magát, ha csak meglátta az overált a pelenkázóra kikészítve, most meg heves izgalomba jött, amikor sétálni indultunk. A fennmaradó időben pedig izgett-mozgott, kúszott-mászott, ahogyan az egy ilyen korú babától elvárható. Mindezt fűszerezte, hogy a mozgásfejlődés és leginkább a véget nem érő fogzás hatására az éjszakákat békésen átalvó gyerek többször is felébredt. A legdurvább időszakban hajnali háromtól óránként ugráltam fel hozzá, hogy aztán reggel hatkor vigyorogva jelezze, hogy az éjszakai alvást ezennel befejezettnek tekinti. Ugyan lélekben próbáltam felkészülni erre az időszakra, de mégis nagyon gyorsan elértem azt a pontot, hogy azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre.

A helyzetünk újratervezést igényelt.

Mondtam Jolunak, hogy kezdjünk el bölcsit keresni, mert nem tudok és nem is akarok így maradni az elkövetkezendő két és fél évben. Egyrészt nekem szükségem van gyerekmentes időre. Két hónapot töltöttem azzal, hogy megpróbáljak a napomba belecsempészni legalább egy keveset abból, amit én szeretnék csinálni, nem a gyerek, de kudarcot vallottam. Feladom. Valószínűleg valamivel könnyebb lenne a helyzet, ha nem ezer kilométerre laknának a legközelebbi rokonok. De az az igazság, hogy nem arra vágyom, hogy beüljek egy órára a manikűrbe. Szellemi kihívásokkal járó elfoglaltságra van szükségem. Munkát szeretnék keresni, vagy legalábbis szeretném megpróbálni, és van még ezer tervem, amire a reggel hattól este nyolcig tartó non-stop gyerekfelügyelet mellett se időm, se energiám nem jut. Nagyon szeretem a fiamat, izgalmas követni a fejlődését, szeretek vele lenni. De nekem a kúszás-mászás-guggolás-rágás egész álló nap nem olyan érdekes, mint neki.

Másrészt arról is meg vagyok győződve, hogy az, hogy ketten kergetőzünk itthon, neki sem pálya. Inari egészséges, erős, okos gyerek, akit rengeteg minden érdekel. Semmi okom rá, hogy bezárjam a négy fal közé, amikor tudom azt, hogy mennyi mindennel gazdagodhat azáltal, ha közösségbe adom. Inarinak nincs testvére, nincsenek a közelünkben rokonok, barátokkal ritkán találkozunk, kisgyerekes nincs köztük. Csak én vagyok vele mindig. Szerintem ez egy egyéves gyereknek elég kevés. Arról nem beszélve, hogy én nem ismerem a finn gyerekdalokat, meséket, mondókákat, szokásokat. Nekem az a dolgom, hogy a magyar nyelvet tanítsam, a magyar kultúrát közvetítsem felé. Nem szeretném, ha ugyanez finnül kimaradna neki. Jolu minden tőle telhetőt megtesz, de hétköznap sokat dolgozik, és vannak dolgok, amikre ő sem emlékszik már. Nálunk ez is egy plusz a bölcsi mellett.

Finnországban a bölcsi az óvodával van egy intézményben. Szóval, ha a jövőben ovit mondok, akkor azalatt is bölcsit értek. Nem volt időm annyira beleásni magam a témába, úgyhogy amit elmondok, az a mi saját tapasztalatunk. Más városokban nem tudom, mi hogyan működik.

Nem tudom, Finnországban mennyi ideig szokás itthon maradni a gyerekekkel. Azt tudom, hogy itt a gyed (az egyszerűség kedvéért nevezzük így) a gyerek 9-10 hónapos kora körül lejár és utána már csak nagyon kevés pénzt kap az otthon lévő édesanya. Vagy édesapa. Ilyenkor jön képbe sok családban a bölcsi. Amennyire jól látom, a gyerek elhelyezésére három lehetőség kínálkozik. Van hogy valaki a saját gyereke mellé még bevállal egy-két gyereket és “családi ovit” (perhepäivähoito) működtet. A bölcsőde/óvoda pedig lehet a város által fenntartott vagy magánovi. Minden fizetős.

Három helyet látogattunk meg a nyáron. Volt, ahol azt mondták, egyévesnél fiatalabb gyereket nem fogadnak, máshol már tízhónapos korú babával is foglalkoznak. Ismerősöktől egybehangzóan azt a véleményt hallottam, hogy az óvodák között nincsen jelentős különbség Finnországban. Szóval nyugodtan lehet arra koncentrálni, hogy melyik van a legközelebb vagy logisztikailag melyik passzol leginkább a család útvonalába.

A tavaszi, nyár eleji sétáink során feltérképeztem a közelünkben lévő ovikat és sok időt töltöttem azzal, hogy az udvaron játszó gyerekeket néztem. Jól emlékszem még az óvodás éveimre, hogy mivel szerettem játszani, mi volt számomra izgalmas. Ebből a szempontból is megnéztem az óvoda udvarát, a játékokat, hiszen remélhtőleg Inari napja jelentős részét a szabadban fogja eltölteni. Azt is figyeltem, hogyan bánnak az óvónők a gyerekekkel, különösen az olyan kis pockokkal, mint Inari. Meg úgy egyáltalán, igyekeztem valamilyen benyomást szerezni róluk ránézésre.

Így választottam ki egy városi ovit és egy magánovit.

Ez utóbbit azért, mert ez úgynevezett liikuntapäiväkoti, vagyis sport ovi, ahol a mozgásnak még nagyobb szerepe van, mint a városi óvodákban. Ennek persze igazán majd később lesz jelentősége, de olyan helyet szerettünk volna találni Inarinak, ahol egészen iskolakezdésig jól érezheti magát. Ezt követően mindkét helyen foglaltunk időpontot, hogy belülről is szemügyre vehessük.

Rovaniemiben a városi fenntartású és a magánovi ugyanannyiba kerül. Mielőtt megnéztük volna a helyet, mi inkább a városi ovi felé hajlottunk, mert azt feltételeztük, hogy az jobban felügyelt, jobban szabályozott, mint egy magán óvoda. Ehhez képest a személyes tapasztalataink abban az egy városi oviban nagyon rosszak voltak, míg a két magánoviban meglepően jók. Alapvetően nem az ovival volt bajunk, sőt. Az épület, a berendezés, minden ugyanolyan volt, akárhová is mentünk. Egyszerűen a kémia nem stimmelt.

Az óvodavezető, aki körbevezetett minket már ránézésre nem volt szimpatikus. És az volt az érzésem, hogy mi sem voltunk szimpatikusak neki. Na most, ha a mi kémiánk nem passzol, akkor a fiunkkal, aki duplán olyan, mint mi, még kevésbé találnák meg a hangot. Másrészt, arra gondoltam, hogy ha már fizetünk érte, akkor jó lenne, ha kapnánk is valamit a pénzünkért. Míg a magánoviknak jól átgondolt programjuk volt, ennek a városi ovinak (azért hangsúlyozom, hogy ennek az egynek, mert többet nem néztünk meg és nem szeretnék általánosítani) jószerivel semmilyen. Nem is nagyon értették, mi a fenét nézelődünk itt. Hát adjuk be a gyereket, ők meg majd vigyáznak rá, aztán kész.

A magánoviból azért néztünk meg kettőt, mert kiderült, hogy ez egy országos hálózat, itt nálunk is több intézményt üzemeltetnek. Az első hely kicsit messzebb van tőlünk, ezért megnéztük a hozzánk legközelebb lévőt is. A választásunk végül erre esett.

Kicsi óvoda, nem csilli-villi, egy régi bolt épületét alakították át. De tiszta, otthonos, jól felszerelt. Az óvodavezető és az óvónők is szimpatikusak voltak, és mi is szimpatikusak voltunk nekik. Inarival is azonnal hangot találtak, aki pillanatok alatt belesimult a környezetbe, kíváncsian mászkált fel-alá a szőnyegen. Két dolog ragadta meg a figyelmünket. Az egyik, hogy a gyerekeket minden nap kétszer kiviszik az udvarra játszani és a nagyobbak többféle sportággal is megismerkedhetnek. Síelnek, korcsolyáznak, kirándulnak. A másik pedig, hogy az óvodavezető hangsúlyozta, hogy odafigyelnek arra is, hogy a gyerekek megtanulják a köszönöm szó helyes és gyakori használatát, azt, hogy hogyan kell viselkedni. Erre azért csillant fel a szemünk, mert Finnországban inkább a laissez-faire nevelési stílus elterjedt (legalábbis nekünk ez a személyes tapasztalatunk), ami a mi nevelési elveinktől meglehetősen távol esik.

Mivel Inari még nem kezdte el a bölcsit, a finn bölcsisek életéről egyelőre keveset tudok. A látogatásink során pár lényeges különbség ragadta meg a figyelmem, ami eltér attól, amiben a magyar bölcsikben és ovikban annak idején részem volt.

Nekem nagyon szimpatikus, hogy Finnországban a nagyon extrém időjárást leszámítva minden nap kint játszanak a gyerekek az udvaron. Van nekik az évszaknak megfelelő öltözékük (na és persze az óvónéniknek is) és megy a rohangálás, hólapátolás, sarazás. Szoktam látni, hogy télen (mínusz 10 fokig) a legkisebbeket babakocsiban kint altatják a friss levegőn.

Aztán erről még nem tudom, mit gondoljak, de itt nincs jelük a gyerekeknek. A csoportoknak van valami neve, de a gyerekek nem jelet kapnak, hanem a nevük van felírva mindenhova. A ruhájukba is a nevüket kell a címkére írni. Emlékszem, hogy már oviban is borzalmas kézügyességem volt és azért választottam a pöttyös bögrét magamnak, mert tudtam, hogy azt még én is le tudom rajzolni. A labdával vagy a szívecskével már gondom lett volna.

Nem tudom, most otthon mi a helyzet, de annak idején az oviban kötelező volt aludni. Én ezt is utáltam, én sosem voltam fáradt és az egész alvósdit csak felesleges időpocsékolásnak tartottam, ami az értékes játékidőt rövidített meg. Erről szülőként persze már mást gondolok, de azért elméletben jó dolognak tartom, hogy ha Inari sem fogja szeretni, nem fogják a délutáni alvást rákényszeríteni. Pihenni mindenkinek kell, de aki nem álmos, az nem kell, hogy aludjon. Ezt nem tudom, a gyakorlatban hogyan működik, meglátjuk majd, ha oda kerülünk.

Otthon ugye külön van bölcsi és külön óvoda. Itt az óvodán belül helyezik el a bölcsiseket. Vagy csinálnak külön bölcsis csoportot vagy vegyes csoportokat állítanak össze, amiben minden életkorú gyerekből van. Ettől eleinte kicsit tartottam, de csupa jót hallottam róla. Közben elkezdtük a zenebölcsit Inarival, ahol szintén idősebb gyerekekkel van együtt (ennek a csoportnak az időbeosztása felelt meg nekünk), Inari a legkisebb. Így a saját szememmel látom, hogy a fiam egyáltalán nincsen megilletődve a nagyobb gyerekek közelében, akik meg nem győzik őt kényeztetni.

Erről személyes tapasztalatom nincsen, csak olvastam róla, de az egyik legnagyobb félelmem volt a bölcsikezdés kapcsán, ez pedig Inari ételallergiája. Egészen pontosan Inari tejfehérje-allergiás, ezért hat hetes kora óta nagyon szigorú tejmentes diétán tartom. Még nem voltunk terhelésen, januárban lesz esedékes a következő, ezért nem tudom, hogy jelenleg hogy állunk az allergiával. De azt tudom, hogy akkor van rá a legnagyobb esélye, hogy kinője, ha a diétát betartjuk. Ez az otthoni bölcsikben, ovikban egy-két kivételtől eltekintve a mission impossible kategóriába tartozik. Finnországban viszont nagyon szigorúan veszik és felügyelik az óvodákban, hogy az ételallergiás gyerekek a nekik megfelelő kosztot kapják.

A városi fenntartású óvodákba minimum négy hónappal a kezdés időpontja előtt kell jelentkezni. Elméletileg. Gyakorlatilag lehet, hogy érdemesebb már akkor, amikor a gyerek megszületett. Én bedőltem ennek a négyhónapos átfutási időnek, de úgy tűnik, hiba volt. Októbert jelöltük meg kezdésnek, de amikor Jolu nemrégiben telefonon érdeklődött, azt mondták neki, hogy minden intézményük fullon van. Persze létezik sürgősségi eljárás annak, aki dolgozik vagy tanul, ebben az esetben két héten belül kezdhet a gyerek. Annak, akinek nincs munkahelye vagy tanulói jogviszonya a városi ovikban fél napos ellátás jár.

A magánoviban várólista van. Oda eleve késve jelentkeztünk, úgyhogy ha csak valaki ki nem esik menet közben, akkor arra valószínűleg várni kell jövő őszig. Itt nem lehet félnapozni, csak egész napra vállalják a gyereket. Viszont lehet heti két vagy három napot járni és a többit nem. Én egyelőre csak félidőre szeretném beadni Inarit. Eredetileg azt terveztem, hogy elkezdjük a városi bölcsiben, aztán átvisszük majd Inarit a magán bölcsibe. De ha így haladunk, akkor lehet, hogy kénytelenek leszünk megvárni a jövő őszt. Azért nem akarom erőltetni a dolgot, mert nem akarom akárhová benyomni, márpedig most maximum azt tudnám elérni.

Jolunak ajánlották a családi ovit alternatívaként, de nekünk az nem lenne megoldás. Egyrészt azért, mert Inarinak társaság kell és mindaz, amit egy intézmény nyújtani tud. Annak, hogy egy másik lakásban unatkozzon három másik gyerekkel együtt, szerintem nincsen semmi értelme. Akkor inkább unatkozzon velem. Másrészt meg nem vagyok meggyőződve arról, hogy azok az emberek, akik egy ilyen helyen gyerekekre felügyelnek, vannak olyan képzettek szakmailag, mint egy hivatásos óvónő.

Úgyhogy a bölcsi projekt megfeneklett, egyelőre várunk. Addig is marad a zenebölcsi, meg a “hömpölde” (játszóház bölcsibe vagy oviba nem járó gyerekeknek). Meg a félévenkénti blogolás. Ezt a posztot valamikor nyár elején kezdtem írni és most jutottam el odáig, hogy befejezzem. Ha addig nem érnék ide újra, ezúton is boldog új évet és kellemes húsvétot kívánok mindenkinek!

Oszd meg, ha tetszik:

2 thoughts on “Bölcsire várva”

  1. tarisznyás pippiripi

    De rég olvastam már a blogot, hát ja, nekem is kisgyerekem van 😀
    Csak ő mindig izgága volt, 7 hónaposan már elkezdett kapaszkodás nélkül járni, úgyhogy mostanra, amikor már két és fél éves úgy érzem, hogy kétszer ennyit öregedtem, és marha fáradt vagyok, és alig várom, hogy dolgozhassak. A bölcsiről mi is lecsúsztunk. Talán a terhesség elején kellett volna jelentkezni, nem tudom (Budapest). Most egy minimálbér összegét fogjuk kiköhögni havonta magánbölcsire, és remélem, majd ennél többet fogok keresni, hogy legalább ne legyen anyagi csőd a dolog. A tél a legnehezebb, sok türelmet, kitartást kívánok 🙂

  2. Szia!
    Nagyon érdekes amit írtál. Sok szülő tart a vegyes csoportoktól itt az óvodákban és sok óvoda nem indít vegyes csoportokat csak ha szükséges (sok a maradó és persze vannak új érkezők). Nálunk a családban 4 gyermek is vegyes csoportos oviba járt itt Pesten és nem éreztük semmi hátrányát. Szerintem a gyerekeknek is jó (főleg akiknek nincs testvérük), hogy megtapasztalhatják a korkülönbségeket, az egymásról való gondoskodást az odafigyelést. A csoportokban a kiugró esetek jelenthetnek gondot (ami manapság sajnos egyre gyakoribb) és akkor jó, ha képzett szakemberek az óvónénik (gondolok itt a különböző magatartás zavarok, tanulási nehézség, mozgáskoordinációs problémák, szövegértés terén felmerülő nehezítettségek korai felismerésére).
    A diétához annyit tudnék hozzátenni, hogy a szigorú, tej, tojás, glutén, stb. mentes diéta már a magyarországi óvodákban is megoldható (természetesen a szerződött közétkeztetési partner függvényében).
    Az óvodában, ahol dolgozom ezzel nincs gond, sőt, vegetáriánus, sertéshús mentes stb. variációkra is volt már példa.
    Remélem a későbbiekben sikerül több időt szakítanod a blogra (is). Minden jót kívánok, Trixi

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .