Néhány poén és egy kis box

Finnországban a sport, a mozgás igen elterjedt. Talán a levegőben lehet valami, mert az alatt a rövid idő alatt, amíg ott voltunk, engem is megfertőzött, és odáig ragadtattam magam, hogy biciklire pattantam. Nem volt ilyesmire példa 14 éves korom óta. 

Helsinkit behálózzák a kerékpárutak és a rajtuk tekerő bringások, a vízpart tele van futókkal és vidéken láttam Nordic Walkingozókat is. Télen sem lazsálnak, síelni nemcsak az iskolában, de a katonaságban is szoktak, és úgy tudom, az úszás is népszerű.

A világ nem hangos a finn sportolók sikereitől, de vannak sportágak, amiben jók. Értelemszerűen a téli sportokban vannak igazán otthon: síugrásban, sífutásban és persze jéghokiban. A jéghoki egyébként talán a legnépszerűbb a sportágak között Finnországban. Azért van egy-két sportolójuk, aki híressé vált. Ha azt mondom, “a repülő finn” Matti Nykänen, síugró vagy a “csodafutó”, Paavo Nurmi, akkor talán többeknek dereng valami. Az utóbbi években feljöttek, mint a talajvíz az autósportban: Mika Häkkinenre még én is emlékszem. Mostanában pedig Kimi Raikkönen az ügyeletes kedvenc, akinek a sport karrierjét nem, de az interneten terjengő aranyköpéseit én is nyomon követem. A kedvencem ez:

– Kimi, mit lehet csinálni Finnországban?
– Hát, nyáron lehet horgászni meg szexelni. Nos, télen a horgászat kiesik. 

Emlékszem, egyszer egész este videókat nézegettünk a YouTube-on és könnyesre röhögtük magunkat Häkkinen, Kimi, meg Marcus Grönholm megszólalásain. Hideg, rosszkedvű téli napokra  jó program, merem ajánlani.

Az egyetlen finn sportoló, akinek a pályafutását nyomon követem, az a nehézsúlyú boxoló, Robert Helenius – The Nordic Nightmare. Amikor először hallottam róla Jolutól, bevallom, magamban csak mosolyogtam: Északi Rémálom, na persze! De aztán láttam őt boxolni és rájöttem, hogy a becenév az ő esetében nem csak költői jelző. Akkora a faszi, mint a hegyomlás, 2 méter magas. Az újságcikkek rendre csak úgy emlegetik: az óriás.

Fiatal egyébként, nincs még 30 éves sem és 2008 óta versenyez a profik között. Eddigi mérlege 18 meccsből 18 győzelem (11 KO-val). Németországban él, az edzője pedig Uli Wegner, a Varázsló, aki az atlantai olimpia után váltott a profi boxra. Ő az edzője az örmény Arthur Abraham-nek is, aki az IBF középsúlyú világbajnoka volt. Szerencsém van, Jolut nem érdekli a foci, nem néz Forma 1-et, nincs megőrülve a  kézilabdáért vagy más olyan sportért, amit a pasik nézni szoktak. A box az egyetlen mániája.

Engem a box rohadtul nem érdekel, de együtt tudok élni vele, tekintve, hogy bár Jolu folyamatosan beszél róla, de nézni csak ritkán nézi. Ez a Robert gyerek meg valahogy olyan szerethető, normális figura, úgyhogy az ő meccseit én is szívesen nézem. Sajnos, vagy egy éve lesérült, és hosszú kihagyás után most kezd csak visszatérni. Novemberben volt a sérülés utáni első meccse, de az elég uncsi volt és nincs még hír róla, hogy mikor boxol legközelebb. Mindenesetre a fiú az elmúlt egy évben sem tétlenkedett: most láttam a Facebook oldalán, hogy tegnap kisfia született.

Ez az egész most onnan jutott eszembe, hogy a napokban Jolu felfedezte, hogy Heleniusnak nyílt egy studio étterme Helsinkiben, ami a Paksu (Thick/Vastag) névre hallgat. Ebben az a vicces, hogy én Jolut szoktam néha viccesen paksunak  hívni. Teljesen belelkesült az infótól: – Képzeld el, hogy sört iszom és box meccset nézek a kedvenc sportolóm éttermében, amit rólam nevezett el. Ez maga lenne a földi Paradicsom!

Share: