Már megint a fogorvosnál

A változatosság kedvéért Jolunak fáj a foga – még nem volt időnk kihúzatni és persze újból rákezdte -, úgyhogy a beilleszkedés jegyében ma kénytelen volt felkeresni az itteni fogászatot. 

Az új szomszédunk, akinél látogatóban voltunk, mondta, hogy neki is itt húzták ki a bölcsességfogát és annyira jól bántak vele, hogy odáig ragadtatta magát, hogy beírt a “vendégkönyvbe”, hogy megköszönje a kifogástalan ellátást. Ez kell nekünk! – néztünk össze Joluval és egyből fel is hívta a fogászatot. Elmagyarázta, hogy fáj a bölcsességfoga, mondta neki az asszisztens, hogy péntek reggel 8-kor hívja őket újra és akkor tud neki adni időpontot.

Kivételesen nem aludtunk el, úgyhogy sikerült időben felhívni a fogászatot és 11-re adtak is időpontot. Úgy tűnik, hogy ugyan a város szélén lakunk, de ennek a körzetnek legalább a központjában, mert valahogy minden itt van tőlünk nem messze. Olyan, mint egy falu központ. Egy helyen van a bolt, az iskola, a fogászat, a posta, a gyógyszertár. A bolt előtt mindig ácsorognak emberek, beszélgetnek. Mivel sejthető volt, hogy húzni nem fogják, csak kitisztítják, meg gyógyszerezik, ezúttal nem kísértem el Jolut a fogorvoshoz, csak át kellett sétálnia az út másik oldalára. Ezt mondjuk később kicsit megbántam, mert jó egy órát odavolt, már kezdtem érte aggódni, hogy mégis nekiállt a doki.

De aztán Jolu hazaért és amikor megláttam, egy pillanatra megtorpantam. A szeme fényesen csillogott, furán mosolygott, a szája valahogy sápadt volt és úgy beszélt, mint akinek nem sikerült az agyműtétje: lassan és nehezen artikulálva. Nem akartam megijeszteni, úgyhogy ahelyett, hogy nekiszegeztem volna a kérdést – Hát veled meg mi a fene történt?! – szótlanul az arcát fürkésztem, hogy fel van-e dagadva. Most akkor húzták vagy nem? Leültettem és akkor mesélni kezdett. Érteni kb. minden második szavát értettem, ráadásul sztorizás közben folyton kuncogott, de azért lassan összeállt a történet.

Vagy negyed órát kellett várnia a rendelőben. Míg várakozott, a névtáblákat olvasgatta az ajtókon. – Mindegyik finn volt, csak egynek volt valami olyan neve, amit ki sem bírtam olvasni. Na, én hozzá kerültem!  – közben megnéztem a papírt, amit kapott, Ahmednek hívják az orvost. Már kezdtem megijedni, mit művelt Ahmed a férjemmel, de Jolu azzal folytatta, hogy az orvos nagyon jól beszélt finnül és magabiztosan, kiválóan dolgozott. – Mikor rám nézett és látta mekkora vagyok, egyből odaszólt az asszisztensnek, “Kettőt adjon neki!” (érzéstelenítő injekciót), de attól féltem, kihúzza a fogam. Ezért, mikor megkérdezte, érzek-e még fájdalmat, azt mondtam, igen. Úgyhogy adott egy harmadikat is…  – aztán csintalanul nevetgélni kezdett.

Azt beszéltük, hogy Ahmed második generációs szomáliai bevándorló lehet, talán itt is született Finnországban. Máskülönben nem nagyon hiszem, hogy praktizálhatna. Ellátta Jolu fogát, adott neki antibiotikumot is és kitűzte a műtét időpontját. Azt mondta, kihúzza majd rögtön a felső bölcsességfogát is, egy kosszal megszabadulnak kettőtől. Azt beszéltük, hogy talán jobb is, hogy nem Helsinkiben húzattuk ki a fogát, az a pakisztáni doktornő nem tűnt ennyire szakavatottnak. Meg aztán egy férfi valószínűleg erősebb, talán könnyebben megbirkózik Jolu fogával. Azért kicsit izgulok, de bízom benne, hogy minden rendben lesz vele.

Megnyugodtam, hogy az orvos nem tett kárt benne, csak kicsit sok volt az érzéstelenítő, és a szája is csak azért volt fehér, mert teljesen ki volt száradva és el volt zsibbadva. Nem érzett semmit. Akkor nyugodtam meg végképp, mikor megölelt és miután megcsókolt, ezt mondta: – Milyen furcsa így csókolózni, hogy nem érzek a számmal semmit. De persze a szívem énekel!

Jól megpuszilgattam, aztán bedugtam az ágyba, hogy kiheverje az izgalmakat.

scared_of_dentist

Share: