Időutazás a háztartási boltban

Délután betekertem a városba, hogy vegyek magamnak vonatbérletet, mert hétfőn kezdődik a suli. Gondoltam, ha már ott vagyok, belépek a kedvenc kisboltomba is, hátha találok náluk gyertyaégőt emberi áron. Azért, amit itt a Valintataloban kínáltak, egyszerűen nem volt szívem 5 eurót fizetni.

Az üzletet, amit magamban csak “olcsóboltnak” hívok, nem csak azért szeretem, mert pénztárcakímélő. Azokra a régivágású háztartási boltokra emlékeztet, ahová még gyerekként inkább azért jártam szívesen, mert a mosóporok és mindenféle háztartási csodatermékek jellegzetes illata lengte be. Akkoriban nem voltam ennyire árérzékeny. Ez a kis finn üzlet pontosan olyan, mint régen. Csak az illat hiányzik. Havonta egyszer szoktam megejteni itt egy nagyobb bevásárlást, és bár minden alkalommal hosszan bolyongok a polcok között, még mindig felfedezek náluk olyan árucikkeket, amit eddig nem vettem észre. Praktikus, mert a piperétől kezdve a barkácsoláson, kerékpározáson, az elektronikai cikkeken vagy az írószeren keresztül egyszerűen minden van itt, amire csak egy háztartásban szükség lehet. A minőség nem elsőosztályú, de nem is a gagyi kategória. Jó, hogy nem kell ezerfelé szaladni, mindent megkapok egy helyen és az alapterülete kisebb, mint a bevásárlóközpontoknak, így átláthatóbb. Arról nem beszélve, hogy többnyire csak pár ember lézeng, nem játszanak idegesítő zenét a hangszóróból és senki nem lökdös arrébb a kosarával, ha túl sokáig állok a polc előtt azon merengve, hogy por mosóport vegyek, kapszulát vagy folyékonyat? Ideális hely a magamfajta döntésképtelen Mérleg számára. Szeretek ide járni.

Mivel kint már gyülekeztek a viharfelhők, közeledett a mostanában menetrend szerint érkező délutáni felhőszakadás, ezért úgy döntöttem, hogy ezúttal kihagyom a téblábolást. Célirányosan rámegyek a villanykörtékre, teszek egy gyors kört, aztán húzok hazafelé, nehogy elkapjon a vihar. Sikerült is tartani magam a menetrendhez, már félúton jártam, valahol az ál Crocs papucsok és méretre vágható fürdőszobaszőnyegek környékén, amikor hangos angol beszéd ütötte meg a fülem. Ritkán hallani angol szót errefelé, úgyhogy megbújva a férfi alsógatyák takarásában, úgy döntöttem, hallgatózom kicsit. Egy középkorú, kicsit ápolatlan, igénytelenül öltözött pasira lettem figyelmes, aki nagy hangon és széles gesztusokkal magyarázott valamit az eladónak. Egészen pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik ilyen pasas, akiket otthon is látni az ehhez hasonló olcsóboltokban a Körúton. És pontosan úgy is viselkedett. Angolul legalább olyan rosszul beszélt, mint finnül. Mégis úgy adta elő magát, mintha minimum egyetemi székfoglalót tartana, nem pedig azon ténykedne éppen a város legolcsóbb boltjában, hogy hogyan tudná az amúgy is fillérekbe kerülő árut egy kis ügyeskedéssel még olcsóbban megszerezni. Csalódottan fordítottam el a fejem. Ismerem ezt a típust, ő az a szarrágó, okostojás fajta, akitől már akkor is idegbajt kapsz, amikor még próbál kedves és barátságos lenni. Nagy összegben mertem volna rá fogadni, hogy magyar. Egyszerűen, mert annyira olyan volt, mint azok a frusztrált, agresszív alakok, akik miatt naponta kaptam agyvérzést Budapesten a boltban, az utcán, a villamoson. Megsajnáltam kicsit az eladót és azon gondolkoztam, hogy végső soron nem csoda, ha a finnek nehezen tűrik a külföldieket. Valahogy az egész szitu annyira nem illett ide. Szó szerint a legnagyobb ívben igyekeztem őket kikerülni, és sietve megindultam a pénztár felé. Ám úgy tűnik, a zöldteák előtt lelassítva értékes időt veszíthettem, mert az idióta pasi valahogy elém került és pont mögé sikerült beállnom a pénztárnál a sorba.

Szigorúan betartottam a követési távolságot, még a szalagra sem pakoltam rá, amíg az ő cucca ott volt. Bíztam benne, hogy gyorsan eltakarodik. De persze nem így lett, mert ahelyett, hogy fizetett volna, hangosan kötekedni kezdett a pénztárossal. Olyan kerekeken guruló, húzós bevásárlótáskát akart venni, amivel otthon is szívesen járnak a nyugdíjasok. Itt külön árulták a kerekes vázat és külön rá a táskát, hogy ha valakinek csak az egyikre van szüksége, ne kelljen az egész cuccot megvenni. A pasinak azonban nem volt jó úgy, ahogy a bolt kínálta, mindenáron variálni akart. Gondolom azért, hogy még olcsóbban hozhassa el az amúgy is alsó árkategóriás pakkot. Erről alkudozott korábban az eladóval, aki világosan kifejtette neki, hogy amit ő szeretne, azt úgy nem lehet. Vagy legalábbis nem annyiért. De a pasi persze rá sem bagózott, és szemrebbenés nélkül bepróbálkozott a kasszánál, abban bízva, hogy majd ott valakit palira tud venni.

A pénztárban fiatal lány ült, látszott rajta, hogy nincs szokva az ilyen parasztokhoz, és udvariasan türelmet kért, amíg megvitatta az esetet a kolléganőjével. A nő persze egyből vágta, hogy mi a szitu és röviden elismételte a pasinak azt, amit korábban is mondott. Érti, hogy mit szeretne, de nem, nem lehet. Finnországban amúgy nem jellemzőek az ilyen bozótharcok. Legalábbis az itt töltött tíz hónap alatt mindössze egyszer kerültem hasonló szituációba. Akkor egy részeg finn csávó kedélyeskedett a fiatal pénztáros csajjal a boltban, de ő inkább vicces volt, mint agresszív. Magyarországon ezt az ipsét szerintem két perc után agyonverték volna. Na nem azért, ahogyan a lánnyal beszélt, hanem amiért feltartja a sort. De a finnek nem szeretik beleütni az orrukat mások dolgába. Inkább csendben kiálltak a sorból, időközben megnyitott a másik kassza is.

Mivel én közvetlenül a pasi mögött álltam, maradtam. Igyekeztem a finnek példáját követve az egész incidensről nem tudomást venni, de éreztem, ahogy a gerincemen jön fel a bizsergés és már a tarkómnál van. Mélyeket lélegeztem és közben azt mondogattam magamnak: “Ne szólj bele, nem a te dolgod.” A nagyobb hatásfok kedvéért elfordítottam a fejem. Az egész szitu kezdett nagyon ciki lenni, már mindenki rá figyelt, de a pasi nem zavartatta magát. Alkudozni kezdett először az eladóval, aztán meg a fiatal lányt kezdte győzködni, hogy adjon neki árengedményt, ne kelljen már a teljes árat kifizetnie. A pénztáros csaj halkan elnézést kért és közölte, hogy ha akarná sem tehetné meg, amit kér, mert nem ő az üzletvezető. Az árakról nem dönthet, ő csak a pénzt kezeli. Persze ez csak olaj volt a tűzre, az ilyen agresszív idióták nem értenek a szép szóból. Hosszú percek óta zajlott a jelenet, már mindenki őt figyelte, de a hapsi még mindig nem érezte a helyzet kínosságát. Sőt, most kezdett csak a szerepébe belelendülni.

Zs kategóriás amerikai krimiken edzett angolsággal hajolt közelebb a lány felé, talán még rá is kacsintott: – C’mon Sweetheart, be reasonable!

A lány ezt már végképp nem tudta kezelni, az egész helyzet már amúgy is rég kívül esett a finn etiketten. Az arcán piros karikák gyúltak, teljesen sarokba szorult. Itt pattant el nálam a húr, a tarkómban felgyülemlett vér egy századmásodperc alatt a fejembe tolult. A bunkóságot még csak elnéztem volna, de ezt a szexista megnyilvánulást már nem bírtam szó nélkül hagyni. Az undorító, papucsos alak Sweetheart-ja úgy hangzott, mint egy fenékre paskolás. Közelebb léptem és kemény hangon megkérdeztem:
– Fizet vagy nem? Mert én szeretnék.

A pasi felém sem fordult, csak foghegyről annyit vetett oda: – Ne szóljon közbe, még nem végeztem.
– Igen, pontosan ezért szólok. Ideje lenne, ha befejezné a vásárlást. Áll a sor maga mögött!

Magam mögé mutattam, mire az a pár ember is szétrebbent, aki még eddig kitartott. Szó nélkül átálltak a másik kasszához, csak én néztem a pasival farkasszemet. Kedvem lett volna magyarul megkérdezni tőle: – Fizet végre vagy kihívjam a rendőrséget? – de inkább maradtam az angolnál. Az ember láthatóan ingerült lett, amiért kizökkentettem a szerepéből. Attól féltem, ha rájön, hogy van egy olyan közös nyelvünk is, amit ő alapfoknál jobban beszél, kitörve a nyelvi korlátok mögül elküld az anyámba. Annyira elszoktam már ettől! Szerettem volna magam az élménytől megkímélni. Úgyhogy továbbra is maradtam az angolnál, és közöltem vele, hogy ha alkudni akar, menjen a piacra. Ez itt egy bolt. Aztán felkaptam a villanykörtét meg a zöldteát a szalagról, és én is átvonultam a másik kasszához.

A pasi közönség nélkül maradt. Nem tudom, hogy lett vége, mert a visszafojtott dühtől a vér a fülemben lüktetett. Kicsit magamra is haragudtam, amiért már megint nem tudtam a számat befogni. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt-e közbeavatkozni. Mire újra odanéztem, a pasi eltűnt, visszamentem a megüresedett kasszához. Mikor a lány beütötte az árat, összenéztünk.

– 2 euró 60 cent – csak ennyit mondott. A szeme hálásan csillogott.

photo credit: Blackland Research & Extension Center

Share: