Magyarország és én

Fut a Határátkelő blogon egy sorozat, Magyarország és én címmel várták az írásokat. Az enyém ma jelent meg. Azzal tisztában voltam, hogy nem leszek a véleményemmel népszerű, de nem számítottam rá, hogy az írásom ennyire megosztó lesz. 

A posztot, amit a Határátkelő ma közzétett, Helsinkiben írtam, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk Finnországba, 2013 őszén. Egy régi blogomat szerkesztettem éppen. Azt a blogot akkor kezdtem, amikor 2009 nyarán felköltöztem Budapestre. Arról szólt, hogy mennyire szeretem a várost és leírtam benne, hogy miért. Akkoriban újságíróként dolgoztam még, úgyhogy eleinte főleg kiállításokról, koncertekről, kulturális programokról meséltem. Majd egy év után, amikor elhagytam a pályát, személyesebb hangvételű írások kaptak benne helyet. Aztán a bejegyzések egyre ritkultak. Egyre kevesebb jót tudtam mondani, rosszat meg nem akartam. 2012 nyara után nem írtam oda többet.

Szóval, ezeket a bejegyzéseket próbáltam egy kötetté összeállítani, de úgy éreztem, hiányzik a történet vége. Olvastam róla, hogy a Kristályéjszaka 80. évfordulójára emlékezve magazinokat, könyveket égettek Magyarországon és a tűzre dobtak egy Radnóti kötetet is. Azután írtam, amit. Ez lett a lezárása az én budapesti történeteimnek, ami végülis az asztalfiókban maradt.

Amikor megláttam a Határátkelő felhívását, eszembe jutott ez az írásom. Reméltem, hogy, ugyan a kontextusból kiragadva, néhány embernek azért mégis mond valamit. Beleírtam pár dolgot, hogy jobban érthető legyen annak, aki nem ismeri a blogom, de azt hiszem, felesleges volt. Úgyhogy most ideteszem úgy, ahogy eredetileg íródott. Magyarország és én. Hát, így állunk mi most. Remélem, hogy mindezt megszelídíti majd az idő és rendeződik a kapcsolatunk. Bár, ebben a pillanatban azt érzem, hogy Magyarország és köztem sokkal nagyobb a távolság, mint 3200 km.

veszprem_rovaniemi

Levél az otthoniaknak
2013. november 19.

Egészen az utolsó pillanatig tartottam magam. Majdnem egy évem volt felkészülni, eldönteni, hogy mit viszek magammal és mi az, ami hátrahagyok. Kiszórtam egy csomó régi kacatot, papírokat, ruhákat. Egy hatalmas bőröndbe pakoltunk mindent. Egészen az utolsó pillanatig tartottam magam, de amikor indulás előtt tíz perccel rájöttünk, hogy a bőrönd tizenöt kilóval nehezebb, mint lehetne, akkor elszakadt a cérna. 

Ki kellett venni az összes könyvet, válogatás nélkül minden ruhát, amíg a pluszsúly el nem fogyott. Nem volt időnk latolgatni. Indulni kellett. Persze irtózatosan összevesztünk, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy itt hagy. Szomorú voltam és dühös. Sírtam a váróban, beszállás előtt, sírtam, mikor a busz elindult velünk a repülőgép felé és felszállás közben is. Még Lengyelország felett kibékültünk, később kezdtem jobban lenni és mire Helsinkibe értünk, már mosolyogtam.

Az első napokban ijesztően idegen volt minden. Nem szerettem egyedül az utcára menni, mert azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi a fenét keresek én itt? Nekem itt a férjem a mindenem, és ha nincs mellettem, valahogy az egész olyan okafogyottá válik. Idegenek az utcák, nem értem, mit beszélnek az emberek, nem tudom, merre járnak a buszok, nem tudom elolvasni a feliratokat. Ezek nem tudják, hogy világnyelv az angol?! Állandóan olyan érzésem volt, hogy a kirakat előtt állok és sóvárogva nézek befelé. 

Honvágyam volt, de csak hullámokban és egészen kezelhető. Amikor rám tört, nem estem kétségbe. Megvártam, amíg elmúlik. Egy hónapja voltunk itt, amikor be mertem vallani, hogy jól érzem magam kint. Az emberek nem idegbetegek, az utcák tiszták, az életünk nyugodt. A természet közel van, a tej nincs felvizezve és a sajt is finom. Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, azt mondják, sosem volt ilyen hosszú és színpompás az ősz, mint az idén. 

Már el merek menni egyedül a boltba, arcról ismernek az eladók és szeretek könyvtárba járni is. A mosodában a nő mindig meg akarja mondani, hogyan kellene mosnom, de már nem engedem meg neki, hogy beleszóljon. Pizzát az araboknál eszünk és majdnem minden nap sétálunk a tengerparton. Tudok jegyet venni finnül a villamoson és tudom, honnan melyik hoz haza. Szoktam egyedül is sétálgatni, bár még mindig nem szívesen vagyok az utcán, ha nincs rá okom. 

Két hónapja vagyunk itt, azon gondolkozom, hogy leiratkozom a magyar levelezőlistáról, mert csak felbosszantom rajtuk magam. Vagy a Szent Korona-tant népszerűsítik vagy misére hívnak vagy eladásra kínálnak használt babakocsit. Egyikre sincs szükségem. Két hónap után, kétezer kilométer távolságból Magyarország még sötétebbnek látszik, mint amikor benne voltam. Színvonaltalan, buta, érzéketlen és nagyon aljas. Decemberre hazamegyünk. Hiányzik a családom, de honvágyam nincsen. Nem vágyom a szennyes Budapestre, ahol megint könyveket égetnek. Ahol elégették Radnóti könyveit. 

Share: