A nyilvános wc-k Paradicsoma

Azt írta egyikőtök nekem a hétvégén, hogy biztosan nagyon fiatal vagyok, mert olyan naivan és rácsodálkozva írok ebben a blogban. Egyrészt nagyon jót mosolyogtam rajta, mert – bár élőben is sokkal fiatalabbnak tippelnek a koromnál –  nem vagyok már mai csirke (35 leszek az idén).  Másrészt meg örültem, mert ezek szerint sikerül visszaadnom ezekben a bejegyzésekben mindazt, amit Finnországban és Finnországgal kapcsolatban érzek.

S ha már a rácsodálkozásnál, meg a naivitásnál tartunk, megosztok veletek egy olyan élményt, ami miatt elég hülyének éreztem magam, de akkor is így volt. Ha Finnországra gondolok, két dolog jut azonnal eszembe: jó a levegő és minden rendezett és tiszta. S ami eufóriával töltött el minden egyes alkalommal: tiszták és igényesek a nyilvános wc-k. Nem tudom, miért, de akárhányszor szembesültem vele, mindannyiszor le voltam nyűgözve, hogy ezt így is lehet.

Igazából, az élet többnyire nem nagy dolgokon, hanem apróságokon múlik. Kis jelentőségű ügyek azok, amik megkeserítik vagy éppen jobbá teszik a hétköznapjainkat. Mint például a nyilvános wc-k. Lehet, hogy azért is hatott rám ez az egész olyan nagyon, mert mielőtt kiutaztunk, sokat jártunk sörözni a Deák tér melletti parkba. Iszonyú meleg volt az a nyár, emlékszem, egész nap csak pihegtünk a négy fal között. Aztán, mikor végre lement a nap, akkor vettünk néhány sört, leültünk egy padra, élveztük, hogy végre kapunk levegőt és a finnországi utunkról ábrándoztunk. Idillünket csak az zavarta meg, hogy minél később mentünk, annál nehezebben találtunk magunknak egy tiszta padot. Körülöttünk elhajigált sörös dobozokon, üres boros üvegeken csúszkált a holdvilág. A sör után persze pisilni kellett, de én azoknak a nyilvános wc-knek már a szagától is rosszul voltam, úgyhogy mindig tele hólyaggal siettem haza. Jolu meg szegény bement ugyan, de mindig szédelegve jött ki. Néha olyan büdös volt, hogy odébb kellett mennem, mert nem bírtam a Toitoi közvetlen közelében várakozni és mindig azon izgultam, nehogy Jolu elkapjon valamit.

Persze említhetném a vonatok wc-it, a buszpályaudvarokat, a szombat esti bulikat vagy a Mekit is, tök mindegy. Mindenki tudja, miről beszélek. Mostanában egyre inkább az a meggyőződésem, hogy mi itthon  – a mindenki által ismert okoknál fogva – túl sok energiát fordítunk olyan dolgokra, amiknek nem kellene ekkora súllyal a latba esniük. Ledarálnak minket a hétköznapok. Egy átlagos ember itthon azért gürizik, hogy kaját, ruhát tudjon venni, hogy tudjon hol lakni, kifizesse a rezsit. Ha szórakozni megyünk vagy egyszerűen csak kimerészkedünk az utcára, energiánk jelentős részét elviszi a bosszankodás más emberek bunkósága miatt, ki kell kerülnünk az utcán a kutyaszart és külön dilemma, hogy megkockáztassuk-e, hogy elmegyünk nyilvános helyen wc-re vagy inkább vigyük haza.

A pesti kosz és tülekedés után felüdülés volt a helsinki nyugalom, hogy nem volt zaj és hogy ha pisilnem kellett, akkor egyszerűen elmentem wc-re és nem kellett se papír zsebkendő után kutatnom, se gázálarcot keresnem, sem lábujjhegyen egyensúlyoznom. Ha a fentebb említett okok miatt nem tartottam volna számon a nyilvános wc-k állapotát, akkor ilyen dolgokra nem is emlékeztem volna, mert annyira természetesek. Nem tudom, lehet, hogy hülyeség, de azon gondolkoztam, hogy mekkora gáz már: nem a Balkánon lakom, hanem Budapesten, ami alapvetően egy kulturált, gyönyörű város. Sok tekintetben szebb, jobb, izgalmasabb, mint Helsinki. És mégis ilyen szintű élményeim vannak, hogy tiszta volt a nyilvános wc és kezet tudtam mosni.

A legnagyobb sokk Suomenlinnán ért. Ott bóklásztunk szinte egész nap, persze söröztünk is és ennek természetes folyományaként egy idő után feszíteni kezdett a hólyagunk. Én láttam meg egy helyet, ami nyilvános wc-nek tűnt, de kívülről és a magyarországi tapasztaltok alapján nem sok jóval kecsegtetett. Sürgős volt a dolog, volt nálam kézfertőtlenítő is, mondtam Jolunak: egy életem, egy halálom, nézzük meg. Nem tudom, mit vártam, de azt hiszem azon sem lepődtem volna meg, ha döglött macska kandikál ki a csap alól. Ehhez képest beléptem egy tiszta, szagtalan, kulturált mosdóba, ahol volt wc papír, meleg víz(!) és folyékony szappan. Lefotóztam – bár azt gondoltam, ez már a legalja mindennek, hogy eljövök Finnországba nyilvános wc-t fényképezni… – de biztos voltam benne, hogy egyszer írni fogok róla. Ja, és mindez ingyen. Visszafelé menet megálltunk ott újra, ugyanolyan tiszta volt még akkor is. Azon röhögtem, hogy elképzeltem, milyen lenne ez a nyilvános wc valahol itthon…

A másik ilyen élményem pedig pár nappal később Kallióban esett meg (ez Helsinki egyik városrésze). Jolu meg akarta mutatni a könyvtárt, ahová sokat járt akkoriban, amikor itt  lakott, és mivel szép idő volt és mert már lejártuk a lábunkat, leültünk a mellette lévő parkban sörözni. S persze, ha sör… Bementünk a könyvtárba, amúgy is meg akartuk nézni, és ha már ott voltunk, elmentünk mosdóba. Nemcsak tiszta volt, de olyan kis csinos is. Mondtam, hogy ciki, nem ciki, hát legfeljebb majd lesz belőle egy “finn wc fotó sorozat”, de már csak lefényképezem ezt is.

Csinos kis wc Kallio könyvtárában

Share: