Skip to content

Az első blogforduló

Az egyhónapos otthonlét, az ünnepek és a szilveszteri bólé után ma elkezdtünk visszarázódni a finn hétköznapokba. Azt még mindig nem tudom, milyen nap van, de az előbb hirtelen belém hasított, hogy ma van a blogom első születésnapja!

Nem is értem, hogyan felejtkezhettem el kis híján egy ilyen fontos eseményről, amikor annyit beszéltünk Joluval a tavaly szilveszterről. Arról, amikor az egész finn-projekt célegyenesbe fordult, és élesedni kezdett. Mozgalmas és mind fizikálisan, mind lelkileg nagyon nehéz év volt a tavalyi, de jó érzés volt végiggondolni, hogy minden, amit tavaly ilyenkor elterveztünk, azt sikerült megvalósítani. Együtt. Átverekedtük magunkat a magyar bürokrácián, Jolu megírta a szakdoliját és lediplomázott, közben három hét alatt összedobtuk az esküvőt, aztán leszerveztük a Finnországba költözést, Jolu talált munkát és év végére még a  jogsija is összejött. Arra külön büszke vagyok, hogy különösebb konfliktus és krízis nélkül sikerült áttenni a székhelyünket Budapestről Helsinkibe, pedig neki majdnem olyan nehéz volt tíz év után hazaköltöznie, mint amennyire nehéz nekem egy másik országba beilleszkedni.

Bár őszintén nem vágytam vissza Budapestre és nem is töltöttünk távol olyan hosszú időt, azért kíváncsi voltam, milyen lesz majd újra ott. Azt hittem, majd elkap valami nosztalgia vagy hiányérzet, de abban a két hétben, amit Pesten töltöttünk az ünnepek előtt, inkább csak megerősödött bennem az érzés: jó döntés volt lelépni. Nagyon jó volt látni a barátokat, jó volt beszélgetni, de ezeket a pillanatokat leszámítva valahogy egyfolytában az motoszkált bennem, hogy nekem már semmi dolgom nincs itt. Azt nem mondom, hogy soha többet nem is lesz, mert ezt egyrészt két hónap után nem lehet eldönteni, másrészt meg a Sors útjai kifürkészhetetlenek. De most igyekszem a jelenre koncentrálni és mindig csak egy picit nézni előre.  Az otthonlét az már egy más tészta, Anyuék nagyon hiányoznak. Mikor elbúcsúztunk egymástól, egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy hagyom én ezt a Finnországot a fenébe, visszaköltözöm inkább a kisszobába…

Hazautazni nemcsak azért volt jó, mert együtt lehettünk a családdal és a barátokkal, hanem azért is, mert egy hónap távollét után jó volt Helsinkibe megérkezni is. Most először szálltam le úgy a repülőről, hogy nem volt bennem az az idegenérzés. Azt még nem mondom, hogy hazaérkeztem, de jó érzés volt VISSZAjönni. Már ismerősök a bolti eladók, ismerősök a könyvtárosok (igen, szilveszterkor még oda is beugrottunk) és ismerősök az utcák is. Szilveszterkor már én javasoltam Jolunak, melyik villamossal kellene mennünk és akkor is hazataláltam volna gyalog, ha nincs mellettem.

Én az a típusú ember vagyok, aki egy idegen társaságban először kicsit távolabb ül le. Nem beszél lyukat senki hasába, nem dörgölőzik senkihez, nem beszél feleslegesen. Először figyel. Csak azután dönti el, ki mellé ül, kivel kezd el beszélgetni. Azt hiszem, hogy a kívülről befelé nézés ideje lejárt. Amennyire nem éreztem késztetést arra, hogy Jolu nélkül bárhová is menjek és amennyire szerettem inkább csak az ablakon keresztül figyelni az utcán járó embereket, most annyira érzem, hogy szeretnék végre közéjük merészkedni. Elvegyülni, ismerkedni, felfedezni. Aztán persze a blogban leírni.

Köszönöm mindenkinek, aki olvas, kommentel és/vagy a Facebook oldalamon velem tart. Jó érzés Veletek lenni. Remélem, nem csak én érzem így, és Ti is szerettek velem lenni. Boldog újévet mindannyiunknak!

Oszd meg, ha tetszik:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .