Skip to content

Papírügyek holtomiglan

Mióta összeházasodtunk, sokan kérdezgetik tőlem: na, és milyen érzés feleségnek lenni? Milyen a házasélet? Én meg mondom, hogy milyen lenne? Ugyanolyan. De ez azért mégsem igaz. Házasságkötésünk első hófordulóján ráeszméltem egy cseppet sem romantikus dologra: ez az átkozott bürokrácia, a papírok után való rohangálás most már örökké az életünk része lesz.

Valamiért én azt képzeltem – talán azért, mert ezt AKARTAM hinni -, hogy ebben a finn-magyar kapcsolatban az esküvő összehozása lesz az egyetlen, a Nagy Próbatétel. De ha azt megoldjuk, akkor utána már élünk boldogan, hivatalnokoktól háborítatlanul, és maximum az fog még egy kis fejfájást okozni, amikor majd a gyerekünket szeretnénk anyakönyveztetni… Hahaha! (ironikus kacaj)

Mostanában kezdem érteni, micsoda szélmalomharcot vívott az a barátnőm, akinek az akkoriban még nem férje Amerikában élt és próbáltak legalább egy kontinensre kerülni… Értem már azt is, hogy hogyan tudta mindössze egy fél mondattal elintézni a másik barátnőm, hogy a mexikói-magyar állampolgár lányának egy kisebb vagyonba került az útlevél… Azt hiszem, úgy van ez valahogy, mint a terhesség. A székrekedésről, a vizesedésről és egyéb kellemetlenségekről soha senki nem beszél. Azt maximum csak akkor osztják meg veled a barátnők, amikor már te is túl vagy rajta. Sok barátunk él a miénkhez hasonló internacionális házasságban, mégsem említette soha egyikük sem, hogy az igen kimondása csak a kezdet. Onnantól kezdve a hivatalos hercehurca már örökké az életünk része lesz. Ezzel egész egyszerűen meg kell tanulni együtt élni.

bürokrácia

“That’s not the proper form…”

S hogy mi vezetett engem ehhez a fájdalmas felismeréshez? Tekintve, hogy hamarosan költözünk, nem álltunk le. Egyből elkezdtem a személyes irataimat lecseréltetni a névváltoztatás miatt és mondtam Jolunak, hogy menjen be a nagykövetségre, hogy a házasságkötésünk Finnországban is legyen hivatalos minél hamarabb. Az én irataim lecserélésével nem is volt gond: egy hónap alatt meglett az új személyi és lakcímkártya, az új TAJ kártya, EU tb kártya, útlevél. Minden simán ment, ha azt nem említem, hogy mindig megkérdezik, mikor meglátják a nevemet, hogy “Jéé, magának finn a férje?!” Ilyenkor kedvem lenne válaszolni, hogy “Nem, csak örökbe fogadtak!” De persze mindig bólogatok kedvesen, mert a hivatalnokot és a bérszámfejtőt (lsd. még HR-es) nem szabad felbosszantani, különben megkeserülöd… Talán ez az olajozottság altathatta el az éberségemet és úgy engedtem oda a finnekhez Jolut, hogy előtte nem próbáltam meg kiguglizni, mi fog ott egészen pontosan történni. Hiba volt…

Kértünk egy apostille-t a házasságlevélhez és Jolu bevitte a nagykövetségre. Mikor később hívott telefonon és elmesélte, mit intézett, azt hittem, rosszul hallok. Elvették tőle az eredeti házasságlevelünket és közölték, hogy ez nekik kell és nem fogják SOHA visszaadni. Úgyhogy, ha mindenáron akarjuk, hogy nekünk is legyen belőle egy példány, akkor kérjünk egy újat. Még egy darab papírt sem adtak, hogy átvették, csak készítettek róla egy fénymásolatot és annyit mondtak, hogy akkor ők ezt intézik a finn hivatallal. Szevasz.

Mondtam Jolunak – aki persze hozzám hasonlóan szintén nem a hivatali ügyintézés bajnoka -, hogy belegondolt-e már abba, hogy most lényegében semmilyen hivatalos papírunk nincs arról, hogy házasok vagyunk?! Tudja-e, hol fogjuk a finn házasságlevelet megkapni? Mert kint azt majd mindenhol be kell mutatnunk. Semmit nem fogunk tudni nekem anélkül elintézni. Mert hiába kisebb náluk a bürokrácia, azt még a jó finnek sem fogják a két szép szemünkért elhinni, hogy mi házasok vagyunk.

Kis utánajárással megtudtam – és azért írom le, hogy ha ezt valaki hozzám hasonló naiv és felkészületlen olvassa, akkor tudjon róla -, hogy a helyzetünkre a megoldás: a hiteles másolat. Kellett volna készíttetni egy hiteles másolatot a házasságlevélről, ahhoz kellett volna csatolni az apostille-t… Mondtam Jolunak, hogy biztosan nem ez volt az utolsó ilyen eset, úgyhogy legyen szíves, jól jegyezze meg: soha, senkinek, semmilyen körülmények között ne adja oda semmilyen eredeti papírunkat. Semmit. Aki ilyet kér, az rossz ember. Az rosszat akar.

Bevallom, először dühös voltam rá, hogy miért hagyta ott az eredeti papírunkat? De aztán arra gondoltam, hogy szerencsétlennek legalább annyi érzéke és tapasztalata van a hivatali élet területén, mint nekem. A fene tudja, én milyen bakit fogok majd elkövetni Finnországban? Biztosan nekem is lesz néhány. És akkor jött a felismerés, hogy ez a papírokkal való szarakodás most már örökké velünk marad. Kiborulhatunk rajta minden alkalommal. De minek? Megpróbálhatjuk megtanulni: de szerintem az meg lehetetlen. Egyszerűen csak el kell viselni, tudomásul kell venni, hogy ha valaki ilyen nemzetközi életre adja a fejét, annak árnyoldala is van.

Olyan ez, mint egy különleges,  drága hobbi. Vagy egy extra adó, amit azért fizetünk, mert egy másik országban, vagy egy másik országban született ember oldalán találtuk meg a boldogságunkat. De hát az a boldogság, amiben részem van sem mindennapi. Úgyhogy, akármennyibe is fog kerülni az új házasságlevél (grrrr…), nem túl nagy ár azért, hogy Jolu van nekem.

Írok majd az anyakönyvvezetőnek, hogy –  remélem, ez nem rossz karma! -, házasságunk első hónapjában sikerült “elhagynunk” a házasságlevelünket. Legyen kedves, adjon egy másikat. Remélem, az esküvőt nem kell majd még egyszer végigcsinálni!

útlevél

Oszd meg, ha tetszik:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .