Skip to content

Szoptatsz? Miért nem?!

Photo by rawpixel.com from Pexels

Mióta Inari megszületett, a leggyakrabban elhangzott kérdés nem a nevére vonatkozott, nem is a méreteire. A legtöbben azt tudakolták, hogy szoptatom-e a gyereket. Vagy kérdezés nélkül is biztosak voltak benne, hogy igen. 

Nem tudom, honnan ez az orális fixáció. Nem emlékszem, hogy én valaha is megkérdeztem volna bármelyik ismerősömtől, barátnőmtől, hogy szoptatja-e a babáját. Egyrészt azért, mert erre a kérdésre egyetlen adekvát válasz létezik:

– Semmi közöd hozzá.

Mint ahogy ahhoz sem, hogy hányszor kakilok egy nap, milyen pózban szeretem a szexet vagy hogy tampont vagy betétet használok-e inkább?

Szerintem a gyerek egészséges fejlődése szempontjából nem a táplálás mikéntje a legfontosabb, hanem maga a táplálás ténye. Azt meg mégis milyen hülyeség megkérdezni, hogy eteti-e valaki a gyerekét? Nyilván igen.

Inari egy régóta vágyott és tervezett kisbaba. Öt éve vagyunk együtt Joluval és ha jól emlékszem, már az első randijainkon ilyen kérdésekkel sokkolt, hogy hány gyereket szeretnék és milyen szellemben szeretném majd nevelni őket. Természetesen együtt, vele. Meg aztán nem is vagyok mai csirke, 38 éves leszek jövő hónapban. Ilyenkor az ember már magabiztosabb, mint a húszas éveiben. Az elmúlt néhány évben, amíg arra vártunk, hogy eljussunk végre az életünkben arra a pontra, amikor gyereket vállalhatunk, volt időm nagyon sok mindent átgondolni.

Ezek közé az alaposan átgondolt témák közé tartozott a szoptatás kérdésköre is. Sok történetet olvastam az interneten, amik arról szóltak, hogyan keserítette meg anyukák életét a szoptatásért folytatott küzdelem. A küzdelem, amit nem is igazán belső meggyőződésből, sokkal inkább a rájuk nehezedő külső nyomásnak engedelmeskedve vívtak. Virtuálisan is éreztem azt a több irányból érkező súlyos elvárást, amely szerint a gyereket szoptatni KELL és csak az a jó anya, aki erre képes. Továbbá a szoptatás sokszor nem könnyű, lehet fájdalmas, kínkeserves, kényelmetlen, kimerítő, de az Igaz Anya minden fájdalmat és kellemetlenséget zokszó nélkül vállal azért, hogy saját testéből táplálhassa gyermekét. Arról mondjuk viszonylag kevés szó esett, hogy a szoptatás nem mindenkinek megy könnyedén. Van, akinek nem megy egyáltalán.

Én soha nem hittem a szoptatás kizárólagos szentségében. Nem vonom kétségbe az anyatej fontosságát, elvégre az evolúció nem véletlenül alakította így a testünket. De soha nem volt bennem az az érzés, hogy ha nem tudok anyatejet adni a gyerekemnek, akkor azzal óriásit vétek ellene vagy hogy ez befolyásolná az anyaságomat, a nőiességemet. A mi családunkban volt példa erre is, arra is. Én tápszeren nőttem fel, így aztán a saját bőrömön volt alkalmam megtapasztalni, hogy anyatej nélkül is lehet valakiből rendes ember. Van ennél azonban valami sokkal fontosabb, ami női ágon megfigyelhető volt a családunkban. Mi nem vagyunk mártírok. A legnehezebben megtanulható, de a legfontosabb tanács, amit valaha az Anyukámtól kaptam:

Szeresd önmagad!

Ennek jegyében eldöntöttem még Inari születése előtt, hogy ha esetleg úgy alakulna, hogy nekünk nem megy zökkenőmentesen a szoptatás, nagyon fogok figyelni arra, mit mond a belső hang. De csakis arra. Ez az én döntésem lesz, amit a fiam és a magam szempontjait figyelembe véve fogok meghozni. Már, ha lesz egyáltalán tejem és lesz miről dönteni. Megfogadtam, hogy ha úgy érzem, nem megy, semmiképpen nem fogom irreális módon erőltetni. És nem fogom hagyni, hogy mások terrorizáljanak. Én nem akarom, hogy az egész életünk ekörül az egyetlen kérdés körül forogjon, mert szerintem van annál sokkal fontosabb dolog is, mint hogy a mellemből vagy üvegből folyik-e a gyerek szájába az étel.

Fogalmam sincs, mit gondolnak a finnek a szoptatásról vagy hogy itt mi a trend. Őszintén szólva, nem is érdekelt, mint ahogyan mások véleménye sem. A Kela-dobozban mindenesetre nem volt cumisüveg és a védőnőtől is csak arra vonatkozóan kaptam előre felvilágosítást, hogy hogyan kell szoptatni. Egyéb lehetőségekről nem esett szó. Mivel a tápszerezés nem volt ismeretlen előttem, ezért a várandósságom ideje alatt arra koncentráltam, hogy a szoptatásról megtudjam mindazt, amit elméleti szinten tudni lehet. A szoptatás kezdetéről, a várható nehézségekről, a különféle szoptatási technikákról, mellgyulladásról, az igény szerinti szoptatásról, a nem igény szerintiről, a mellpumpáról, a tejbelövellésről, a mellbimbóvédőről, a szoptatós melltartóról… Mindent. Csatlakoztam szoptatós fórumokhoz, olvastam mások kérdéseit, a rájuk adott válaszokat, pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt.

Amikor Inari megszületett, egyből a bőrömre tették és ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, kereste is azonnal a cicit. Nagyon korrektül kezelik itt ezeket a dolgokat, úgyhogy attól nem kellett félnem, hogy valaki sutyiban cumisüveget tol a gyerekem szájába, rombolva ezzel a sikeres szoptatás esélyét. Amíg én aludtam, fecskendőből adtak egy kis tejet neki. Miután felébredtem, egyből hozták Inarit, hogy szoptassam meg. Kértem a csecsemős nővért, készségesen megmutatta, mit hogyan kell csinálni. Volt egy papír Inari kocsijában, azon kellett vezetni, hogy mikor, miből és mennyit evett. Utólag visszanéztem, talán ha egyszer tudtam normálisan megszoptatni, bár arról fogalmam sincs, hogy valójában mennyire volt megelégedve azzal, amit kapott. Az összes többi alkalom egy kínszenvedés volt. Vagy nem is volt hajlandó a szájába venni a mellemet vagy ha mégis megtette, egyszerűen nem szopott. Totálisan hidegen hagyta ez a téma. Tudtam, hogy mindent jól csinálok, de a gyerek nem szopott. Pont. A helyzet villámgyorsan eszkalálódott és mire észbe kaptam, az egész szopás-nem szopás egy óriási stresszé nőtte ki magát. A jó kedélyű, kiegyensúlyozott gyerekem egyre rosszkedvűbbé vált és ezzel párhuzamosan az én fókuszom is csak erre az egy dologra szűkült.

A második nap délutánján, mikor két nővér két oldalról húzkodta hol a mellemet, hol a fiamat eredménytelenül, úgy döntöttem, hogy elég volt. Nem sokkal előtte volt egy beszélgetésem az egyikükkel, aki elmondta, hogy a gyerek súlya a kelleténél többet csökkent. Nyilván, mivel jószerivel alig evett. Mikor végre magunkra maradtunk, odavettem magam mellé Inarit. Összedugtuk a fejünket, a kis tenyerébe tettem a mutató ujjamat és nyugodtan végiggondoltam mindent. Tudtam, hogy amíg a gyerek nem eszik, nem fognak hazaengedni minket. Az utolsó dolog, amire vágytam, az volt, hogy otthon találjam magam egyedül egy újszülöttel, akit nem tudok problémamentesen táplálni. A kórházban bolondokháza volt, ez mindannyiunkat megviselt. Zaj volt, káosz és állandóan tolták ránk a légkondit. Úgy ítéltem meg, hogy a legfontosabb az, hogy képes legyek etetni a gyerekemet, hogy aztán a lehető leggyorsabban elvihessem haza. Haza, ahol csend van, nyugalom, ahol végre mindketten tudunk aludni, ismerkedni, ahol zavartalanul tud fejlődni.

Ezt követően becsengettem a csecsemős nővért, röviden vázoltam neki a tényállást és kértem, hogy hozzon nekünk egy cumisüveget. Szeretném végre megetetni a fiamat. Az az igazi, ízig-vérig a hivatásának élő, sokat látott nővér volt, akinek még mindig egészen megváltozott a hangja és ellágyult a tekintete, amikor a kezébe vette ezeket a kis csöppségeket. A legrosszabbra voltam felkészülve, de a szeme sem rebbent.  Lehet, hogy csak képzeltem, de határozottan az volt az érzésem, hogy egyetért velem. Mindenesetre nem kommentálta a hallottakat, szó nélkül ment az üvegért. Mikor visszaért még annyit kérdezett, szeretnék-e aludni egyet a dologra. Mondtam, hogy a döntésem végleges, nem két perc alatt hoztam meg. Bólintott és hozott egy gyógyszert, ami elapasztotta a tejemet.

Az éjszakás nővér, egy fiatal lány nem volt ennyire megértő, éreztem a hangján a rosszallást, amikor közölte, hogy hallotta, hogy tápszeres lett a fiam. De amikor röviden elmondtam neki, miért döntöttem így – Úgy érzem, nekünk ez a legjobb megoldás – elhallgatott ő is. A cumisüveg kérdés soha többet nem volt téma. Amikor Inari végre életében először jóllakott és elégedetten elernyedt a karomban, elöntött a bizonyosság, hogy jó döntést hoztam. Ez a véleményem azóta sem változott. A védőnővel volt még egy körünk, amikor jött hozzánk családlátogatásra, de azt hiszem, inkább csak arra volt kíváncsi, hogy én a helyére tudtam-e tenni magamban ezt a dolgot. Látta, hogy jól vagyunk, a gyerek egészséges, én kiegyensúlyozott vagyok. A többi nem érdekelte. Szerintem ez a normális hozzáállás.

Jó lenne, ha mindenkinek megjárhatna ez.

Maga a tápszer egy Nan Pro I nevű cucc, olyan, mint a dobozos tej. Nem kell vele semmit csinálni, csak kimérni a cumisüvegbe, néhány másodpercre bedugni a mikróba és már mehet is a gyerek szájába. Ezért különösen akkor vagyok hálás, amikor Inari kétségbeesetten ordít, mert éhes. Nyugodt kisbaba, sokat alszik, mostanában már néha érdeklődve tekintget. Nemcsak külsőre tiszta apja, de úgy tűnik, a nyugodt természetét is örökölte. Csak egy dolog borítja ki: ha üres a hasa. Ebben is egyformák.

Nagyjából háromóránként etetjük, 60-80 ml-t kap alkalmanként, naponta nyolcszor. Az egész rendszer rugalmas. Van, amikor hamarabb megéhezik, van, amikor kevesebb is elég és vannak napok, amikor pontosan háromóránként nyújtogatja a kis nyelvét és pontosan 80 ml-t eszik. Nagy ritkán van, hogy felébresztem napközben enni, mert ha nagyon megéhezik, utána mindig le akarja nyelni a cumisüveget és fáj a hasa, mert mohón eszik. Éjszaka azonban az alvás a lényeg, mindig ő jelez, ha enni kér. Nem szoktuk itthon méricskélni, azt megteszi majd havonta egyszer a védőnő. Egy füzetben vezetjük, hogy mikor mennyit evett, illetve, hogy kakilt-e. A gyerek kiegyensúlyozott, nyugodt, a széklete normális, igazán semmi jelét nem látom annak, hogy bármiben is hiányt szenvedne. Mivel bőven 4 kg felett van a súlya, az evés nem játszik központi szerepet az életünkben.

Ennek már csak azért is örülök, mert itt a világ végén nekünk nincs kéznél se rokon, se barát, senki, aki a gyerek körüli teendőkben segíteni tudna. Csak magunkra számíthatunk. Ezért igyekszünk úgy alakítani az életünket, hogy az minél zökkenőmentesebb legyen. Így utólag gondoltam bele, hogy talán könnyebben fogok tudni majd kimozdulni itthonról. Az üvegből való etetés szabadságot ad.

Van itt még egy dolog, amiről sehol nem olvastam eddig és én magam sem vettem előre számításba, pedig fontos. Az, hogy nem én vagyok a kizárólagos táplálékforrás, egy különleges fejezetet nyitott a fiam és az édesapja kapcsolatában. Jolu nemcsak a szülésnél volt jelen, de Inari gondozásából is kiveszi a részét. Talán hamarabb pelenkázta, mint én, öltözteti, fürdeti. És eteti. Naponta többször is. Néha szinte már sorsot kell húznunk, hogy éppen ki etesse a Picit, mert mindketten szeretnénk. Elmondhatatlan érzés, ahogy a térdére igazgatja a szoptatós párnát, elhelyezkedik, aztán óvatosan a karjára veszi a fiát és etetni kezdi. Nem utolsó sorban pedig nekem is nagy könnyebbség, hogy nem vagyok egyedül és nyugodtan rábízhatom Jolura Inarit, ha mondjuk pihenni szeretnék, rendet rakni, takarítani. Vagy blogolni. 

Mielőtt bárki is hozzászólna ehhez az íráshoz, szeretnék valamit előre tisztázni. A fiam etetése az én magánügyem, nem várok senkitől sem megerősítést, sem jó tanácsot. Ez a mi életünk, amiről én döntöttem. Őszintén nem érdekel senki más véleménye. Nem vagyok hajlandó erről vitázni. Semmi értelme. Azért írtam mégis a szoptatásról, mert szerintem fontos, hogy megjelenjen a témában egy ilyen vélemény, egy ilyen tapasztalat is. Nem kívánok állást foglalni sem a szoptatás, sem a tápszerezés ellen vagy mellett. Ez az írás nem erről szól.

Ez az írás arról szól, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hogy mi a legjobb neki és a gyerekének. Jó lenne, ha ezt a döntést mindenki maga hozhatná meg a saját belátása szerint. És jó lenne, ha ezt a döntést mások tiszteletben tartanák.

Oszd meg, ha tetszik:

17 thoughts on “Szoptatsz? Miért nem?!”

  1. Szia! Remélem, nem baj, hogy mégis hozzászólok. Bár jelen állás szerint távol állok még az egésztől, de nagyon jó volt egy ilyen írást olvasni. Ma már szerintem egyre olyanabb világot élünk, amikor nem kell külső elvárásoknak, nézeteknek megfelelni. Biztos, lesz aki leolt engem, hogy minek szólok bele tapasztalat nélkül. De szerintem a baba megérzi, hogy ha az anyuka jól van, hogy nem görcsöl a szoptatáson, hanem talál más megoldást, ami ugyanúgy célba ér. Tele lesz a gyermek pocija, anyukát is nyugodtnak látja, ő is boldog lesz. 🙂

    1. Azt is utáltam, hogy ez a szoptatás-mizéria teljesen elbizonytalanított, jószerivel alig mertem hozzányúlni a gyerekhez. Amint rövidre zártam a kérdést, egy csapásra megjött az önbizalmam és valahogy minden a helyére került. Ez is egy visszaigazolás volt nekem.

  2. Széchenyi Ágnes

    Franciska, gratulálok!
    Nekem nem volt tejem, tele voltam görccsel – általában véve is rettentő erős volt bennem a megfelelési kényszer. És ezt tovább is vittem. Most, 59 évesen engedem el ezeket a dolgokat. Irigylem, hogy ilyen érett, okos döntést hozott. Magánügy, valóban. Az én fiam is tápszeres lett, egy hónapos korától, keverve az anyatej maradékkal. De így sem ismerem a szoptatás örömét, csak hallottam másoktól.
    PS: a tápszer viszont nagyon finom volt. Minden este magamnak is csináltam. Imádtam. Ez volt a fáradt napok esti öröme – magamnak.

    1. A megfelelési kényszer nálam is megvolt. Sokkal könnyebb minden, amióta sikerült lerakni.
      Én is mindig megkóstolom a tápszert, amikor a bőrömre cseppentek belőle, de ezen nem érzek különösebben ízt. Az jutott még eszembe, hogy azok a régi tápszerek milyen büdösek voltak! Ez szerencsére szagtalan. Úgyhogy ha rám köpi a gyerek, nem kell azonnal lecserélni a pólót, nem lesz büdös. 😀

  3. A szoptatás egy másik fontos vonatkozásáról szinte sosem esik szó: miszerint a gyerek állkapocs-fejlődésének fontos elősegítője a szopás. Ha az állkapocs nem fejlődik rendesen, hátracsúszhat az áll, nem jól zárnak a fogak, nem férnek el, torlódnak, kuszák lesznek stb. Ezek egy része gyerekkorban még korrigálható (mondjuk 8 évesen is még). Mi a férjemmel mindketten tápszeresek voltunk, cumiztunk sokat, akkoriban nem is volt divat szoptatni, és nagyon rossz tanácsokat adtak az anyáknak (mint még ma is sok helyen), és szenvedünk is a fogazati problémák miatt, amikkel most már együtt kell élnünk. Viszont legalább ma már tudjuk, hogy a gyerekünknek nem kell ezt “örökölnie”, mivel nem is a gének miatt alakult így. (itt van még info erről: https://www.facebook.com/Sz%C3%A9p-arc-szab%C3%A1lyos-fogak-520902497921877/)

    1. Erre a problémára javasolják a szakemberek, hogy a babák szívószállal tanuljanak meg pohárból inni (bárhol lehet kapni ilyen beépített puha szívószálas pohárkákat), főképp a helyes hangképzés és pöszeség elkerülése végett. Ráadásul manapság már lehet olyan cumisüveget kapni, ami imitálja az anyamellet és bimbóját, tehát ha szó szerint szívatni akarjuk a kicsit, olyat kell venni. Lásd Tommee Tippie márka széles mama-mell kollekciója.

        1. Állkapocs fejlődésben szerintem nagyon sok az összetevő. Egyébként érdekes, mert nekünk minden ágról egyenes fogú rokonaink vannak, anyám hiszen szoptatott is minket, a húgom még az ujját se szopta és mégis cápa fogai lettek, a nyelve előre lökte őket. De másfél éves fogszabályzassal ez megoldódott. A barátnőm tipikus ősanya 2-2,5 éves korig szoptatott, mind három fia el van hízva és kettőnek fogszabályzója is van. Szóval lehet keresni összefüggéseket, csak nem biztos, hogy érdemes.

  4. András Drasek Horváth

    Én mint édesapa egy valamin akadtam csak ki a kórházban ! A nagyfokú türelmetlenségen. az én fiam korábban születet ezért inkubátorban volt egy darabig és ellég sokat voltak kórházban is. Sőtt első 4 napban nem is találkozott anyukájával, mivel másik városba vitték át mert csak ott volt szaba d inkubátor, de anyukát már nem vitték vele együtt. Következő a sztory, gyerek nem igen szopot, cumisüvegből evet volna de csak egyetlen cumis üvegből volt hajlandó, valahogy annak a gummi része volt neki szinpatikus. A nővérkék erre nem figyeltek , anyukának sem hagyták , hogy esetleg tovább tartson az etetési idő , fogták a katéter csővet és tolták le a torkán és mint a libát beleöntöték az ételt egyenessen a gyomrába. Gond az ezzel a gyerek nyelőcsővét és az egész evéstől elvették a kedvét. ez addig fólyt igy még én magam sorba nem állítottam az összes nővérkét a folyoson , és közöltem velük , amelyik mégegyszer ilyen okból csővet vezet a gyerek gyomrába, annak én fogok hasonlo beavatkozást végezni. Utána érdekes modon a gyereknek 2 nap múlva a gyerek már képes volt és hajlandó is enni.

    1. Ezen én is kiakadtam volna!!!
      Sokszor és sok helyen leírtam már, hogy én alapvetően nagyon meg vagyok elégedve a finn egészségüggyel, nekünk idáig jó tapasztalatunk volt vele. Szokás lefitymálóan szólni az itteni kórházak felszereltségéről, a jó minőségű kajáról stb. Vessetek a mókusok elé, de én nem tudok elég hálás lenni azért, hogy tiszta a mosdó a laborban, hogy nem állnak körülöttem öten, míg vért vesznek tőlem, hogy a kórházba nem nekem kell vinnem még a kötszert is, hogy a hálapénz ismeretlen fogalom errefelé stb. Szerintem ezek igenis fontos dolgok. De azért nem szabad elfeledkezni arról, ami mindenhol igaz, ha orvoshoz kerül az ember: egyszerűen képviselni kell az érdekeidet és ha úgy érzed, hogy nem megfelelő színvonalú ellátást kapsz vagy valami gondod van, akkor jelezni kell. Itt is hajlamosak arra, hogy tologassák az embert, ez a rendszer sem tökéletes, itt is csak emberek dolgoznak. De amikor nekem valami gondom volt és azt normális stílusban, de határozottan kifejtettem, arra eddig ez a rendszer még mindig kedvezően reagált. Bízni kell és lehet is bennük, de nem szabad 100%-ban csak rájuk hagyatkozni.

  5. Hát azért sokat nem sikerült tenni a sikeres szoptatásért… Vagy megkérdeztél szakembert, mi lehet az oka, h nem szopizik?
    Ne érts félre, nekem soha nem az a bajom, ha valaki nem szoptat, hanem ha nem tesz meg minden tőle telhetőt. És szerintem te elég hamar feladtad. Ez is egy vélemény, remélem nem gond, hogy leírtam.

    1. Nekem is megvan a véleményem az olyanokról, akik így kommentelnek, mint te. De inkább nem írom le. Remélem, nem értesz félre. 😉

  6. Melinda Cvijovic

    Köszönöm, hogy ezt leírtad! Ahogy írtad, ez mindenkinek a saját magánügye. Nem is értem, hogy mások miért okoskodnak folyton bele, illetve miért kezdenek el mindig kéretlen tanácsokat osztogatni. Mi köze hozzá?
    Még soha az életben nem kérdeztem meg senkit, hogy vajon őt szoptatták-e illetve engem sem kérdezett meg senki, hogy engem vajon anyám hogyan táplált (őszintén szólva még én sem tudom, de nem is érdel).
    A lényeg, hogy baba-mama jól legyen. És azt, hogy nekik hogy jobb, azt csak ők tudják.
    Én a másodikat várom (remélhetőleg napokon belülre), és vár még rám egy kör “magyarázkodás” a kórházban, hogy miért is döntöttem a tápszer mellett. És őszintén szólva nem is szívesen kezdem el ecsetelni a dolgokat, mert semmi közük hozzá. Az én pechem, hogy nálunk a kórházban (németo.-ban) már nem is adnak tablettát, hogy ne legyen tejem (még így is szivatják az embert a döntése miatt).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .