Szoptatsz? Miért nem?!

Photo by rawpixel.com from Pexels

Mióta Inari megszületett, a leggyakrabban elhangzott kérdés nem a nevére vonatkozott, nem is a méreteire. A legtöbben azt tudakolták, hogy szoptatom-e a gyereket. Vagy kérdezés nélkül is biztosak voltak benne, hogy igen. 

Nem tudom, honnan ez az orális fixáció. Nem emlékszem, hogy én valaha is megkérdeztem volna bármelyik ismerősömtől, barátnőmtől, hogy szoptatja-e a babáját. Egyrészt azért, mert erre a kérdésre egyetlen adekvát válasz létezik:

– Semmi közöd hozzá.

Mint ahogy ahhoz sem, hogy hányszor kakilok egy nap, milyen pózban szeretem a szexet vagy hogy tampont vagy betétet használok-e inkább?

Szerintem a gyerek egészséges fejlődése szempontjából nem a táplálás mikéntje a legfontosabb, hanem maga a táplálás ténye. Azt meg mégis milyen hülyeség megkérdezni, hogy eteti-e valaki a gyerekét? Nyilván igen.

Inari egy régóta vágyott és tervezett kisbaba. Öt éve vagyunk együtt Joluval és ha jól emlékszem, már az első randijainkon ilyen kérdésekkel sokkolt, hogy hány gyereket szeretnék és milyen szellemben szeretném majd nevelni őket. Természetesen együtt, vele. Meg aztán nem is vagyok mai csirke, 38 éves leszek jövő hónapban. Ilyenkor az ember már magabiztosabb, mint a húszas éveiben. Az elmúlt néhány évben, amíg arra vártunk, hogy eljussunk végre az életünkben arra a pontra, amikor gyereket vállalhatunk, volt időm nagyon sok mindent átgondolni.

Ezek közé az alaposan átgondolt témák közé tartozott a szoptatás kérdésköre is. Sok történetet olvastam az interneten, amik arról szóltak, hogyan keserítette meg anyukák életét a szoptatásért folytatott küzdelem. A küzdelem, amit nem is igazán belső meggyőződésből, sokkal inkább a rájuk nehezedő külső nyomásnak engedelmeskedve vívtak. Virtuálisan is éreztem azt a több irányból érkező súlyos elvárást, amely szerint a gyereket szoptatni KELL és csak az a jó anya, aki erre képes. Továbbá a szoptatás sokszor nem könnyű, lehet fájdalmas, kínkeserves, kényelmetlen, kimerítő, de az Igaz Anya minden fájdalmat és kellemetlenséget zokszó nélkül vállal azért, hogy saját testéből táplálhassa gyermekét. Arról mondjuk viszonylag kevés szó esett, hogy a szoptatás nem mindenkinek megy könnyedén. Van, akinek nem megy egyáltalán.

Én soha nem hittem a szoptatás kizárólagos szentségében. Nem vonom kétségbe az anyatej fontosságát, elvégre az evolúció nem véletlenül alakította így a testünket. De soha nem volt bennem az az érzés, hogy ha nem tudok anyatejet adni a gyerekemnek, akkor azzal óriásit vétek ellene vagy hogy ez befolyásolná az anyaságomat, a nőiességemet. A mi családunkban volt példa erre is, arra is. Én tápszeren nőttem fel, így aztán a saját bőrömön volt alkalmam megtapasztalni, hogy anyatej nélkül is lehet valakiből rendes ember. Van ennél azonban valami sokkal fontosabb, ami női ágon megfigyelhető volt a családunkban. Mi nem vagyunk mártírok. A legnehezebben megtanulható, de a legfontosabb tanács, amit valaha az Anyukámtól kaptam:

Szeresd önmagad!

Ennek jegyében eldöntöttem még Inari születése előtt, hogy ha esetleg úgy alakulna, hogy nekünk nem megy zökkenőmentesen a szoptatás, nagyon fogok figyelni arra, mit mond a belső hang. De csakis arra. Ez az én döntésem lesz, amit a fiam és a magam szempontjait figyelembe véve fogok meghozni. Már, ha lesz egyáltalán tejem és lesz miről dönteni. Megfogadtam, hogy ha úgy érzem, nem megy, semmiképpen nem fogom irreális módon erőltetni. És nem fogom hagyni, hogy mások terrorizáljanak. Én nem akarom, hogy az egész életünk ekörül az egyetlen kérdés körül forogjon, mert szerintem van annál sokkal fontosabb dolog is, mint hogy a mellemből vagy üvegből folyik-e a gyerek szájába az étel.

Fogalmam sincs, mit gondolnak a finnek a szoptatásról vagy hogy itt mi a trend. Őszintén szólva, nem is érdekelt, mint ahogyan mások véleménye sem. A Kela-dobozban mindenesetre nem volt cumisüveg és a védőnőtől is csak arra vonatkozóan kaptam előre felvilágosítást, hogy hogyan kell szoptatni. Egyéb lehetőségekről nem esett szó. Mivel a tápszerezés nem volt ismeretlen előttem, ezért a várandósságom ideje alatt arra koncentráltam, hogy a szoptatásról megtudjam mindazt, amit elméleti szinten tudni lehet. A szoptatás kezdetéről, a várható nehézségekről, a különféle szoptatási technikákról, mellgyulladásról, az igény szerinti szoptatásról, a nem igény szerintiről, a mellpumpáról, a tejbelövellésről, a mellbimbóvédőről, a szoptatós melltartóról… Mindent. Csatlakoztam szoptatós fórumokhoz, olvastam mások kérdéseit, a rájuk adott válaszokat, pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt.

Amikor Inari megszületett, egyből a bőrömre tették és ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, kereste is azonnal a cicit. Nagyon korrektül kezelik itt ezeket a dolgokat, úgyhogy attól nem kellett félnem, hogy valaki sutyiban cumisüveget tol a gyerekem szájába, rombolva ezzel a sikeres szoptatás esélyét. Amíg én aludtam, fecskendőből adtak egy kis tejet neki. Miután felébredtem, egyből hozták Inarit, hogy szoptassam meg. Kértem a csecsemős nővért, készségesen megmutatta, mit hogyan kell csinálni. Volt egy papír Inari kocsijában, azon kellett vezetni, hogy mikor, miből és mennyit evett. Utólag visszanéztem, talán ha egyszer tudtam normálisan megszoptatni, bár arról fogalmam sincs, hogy valójában mennyire volt megelégedve azzal, amit kapott. Az összes többi alkalom egy kínszenvedés volt. Vagy nem is volt hajlandó a szájába venni a mellemet vagy ha mégis megtette, egyszerűen nem szopott. Totálisan hidegen hagyta ez a téma. Tudtam, hogy mindent jól csinálok, de a gyerek nem szopott. Pont. A helyzet villámgyorsan eszkalálódott és mire észbe kaptam, az egész szopás-nem szopás egy óriási stresszé nőtte ki magát. A jó kedélyű, kiegyensúlyozott gyerekem egyre rosszkedvűbbé vált és ezzel párhuzamosan az én fókuszom is csak erre az egy dologra szűkült.

A második nap délutánján, mikor két nővér két oldalról húzkodta hol a mellemet, hol a fiamat eredménytelenül, úgy döntöttem, hogy elég volt. Nem sokkal előtte volt egy beszélgetésem az egyikükkel, aki elmondta, hogy a gyerek súlya a kelleténél többet csökkent. Nyilván, mivel jószerivel alig evett. Mikor végre magunkra maradtunk, odavettem magam mellé Inarit. Összedugtuk a fejünket, a kis tenyerébe tettem a mutató ujjamat és nyugodtan végiggondoltam mindent. Tudtam, hogy amíg a gyerek nem eszik, nem fognak hazaengedni minket. Az utolsó dolog, amire vágytam, az volt, hogy otthon találjam magam egyedül egy újszülöttel, akit nem tudok problémamentesen táplálni. A kórházban bolondokháza volt, ez mindannyiunkat megviselt. Zaj volt, káosz és állandóan tolták ránk a légkondit. Úgy ítéltem meg, hogy a legfontosabb az, hogy képes legyek etetni a gyerekemet, hogy aztán a lehető leggyorsabban elvihessem haza. Haza, ahol csend van, nyugalom, ahol végre mindketten tudunk aludni, ismerkedni, ahol zavartalanul tud fejlődni.

Ezt követően becsengettem a csecsemős nővért, röviden vázoltam neki a tényállást és kértem, hogy hozzon nekünk egy cumisüveget. Szeretném végre megetetni a fiamat. Az az igazi, ízig-vérig a hivatásának élő, sokat látott nővér volt, akinek még mindig egészen megváltozott a hangja és ellágyult a tekintete, amikor a kezébe vette ezeket a kis csöppségeket. A legrosszabbra voltam felkészülve, de a szeme sem rebbent.  Lehet, hogy csak képzeltem, de határozottan az volt az érzésem, hogy egyetért velem. Mindenesetre nem kommentálta a hallottakat, szó nélkül ment az üvegért. Mikor visszaért még annyit kérdezett, szeretnék-e aludni egyet a dologra. Mondtam, hogy a döntésem végleges, nem két perc alatt hoztam meg. Bólintott és hozott egy gyógyszert, ami elapasztotta a tejemet.

Az éjszakás nővér, egy fiatal lány nem volt ennyire megértő, éreztem a hangján a rosszallást, amikor közölte, hogy hallotta, hogy tápszeres lett a fiam. De amikor röviden elmondtam neki, miért döntöttem így – Úgy érzem, nekünk ez a legjobb megoldás – elhallgatott ő is. A cumisüveg kérdés soha többet nem volt téma. Amikor Inari végre életében először jóllakott és elégedetten elernyedt a karomban, elöntött a bizonyosság, hogy jó döntést hoztam. Ez a véleményem azóta sem változott. A védőnővel volt még egy körünk, amikor jött hozzánk családlátogatásra, de azt hiszem, inkább csak arra volt kíváncsi, hogy én a helyére tudtam-e tenni magamban ezt a dolgot. Látta, hogy jól vagyunk, a gyerek egészséges, én kiegyensúlyozott vagyok. A többi nem érdekelte. Szerintem ez a normális hozzáállás.

Jó lenne, ha mindenkinek megjárhatna ez.

Maga a tápszer egy Nan Pro I nevű cucc, olyan, mint a dobozos tej. Nem kell vele semmit csinálni, csak kimérni a cumisüvegbe, néhány másodpercre bedugni a mikróba és már mehet is a gyerek szájába. Ezért különösen akkor vagyok hálás, amikor Inari kétségbeesetten ordít, mert éhes. Nyugodt kisbaba, sokat alszik, mostanában már néha érdeklődve tekintget. Nemcsak külsőre tiszta apja, de úgy tűnik, a nyugodt természetét is örökölte. Csak egy dolog borítja ki: ha üres a hasa. Ebben is egyformák.

Nagyjából háromóránként etetjük, 60-80 ml-t kap alkalmanként, naponta nyolcszor. Az egész rendszer rugalmas. Van, amikor hamarabb megéhezik, van, amikor kevesebb is elég és vannak napok, amikor pontosan háromóránként nyújtogatja a kis nyelvét és pontosan 80 ml-t eszik. Nagy ritkán van, hogy felébresztem napközben enni, mert ha nagyon megéhezik, utána mindig le akarja nyelni a cumisüveget és fáj a hasa, mert mohón eszik. Éjszaka azonban az alvás a lényeg, mindig ő jelez, ha enni kér. Nem szoktuk itthon méricskélni, azt megteszi majd havonta egyszer a védőnő. Egy füzetben vezetjük, hogy mikor mennyit evett, illetve, hogy kakilt-e. A gyerek kiegyensúlyozott, nyugodt, a széklete normális, igazán semmi jelét nem látom annak, hogy bármiben is hiányt szenvedne. Mivel bőven 4 kg felett van a súlya, az evés nem játszik központi szerepet az életünkben.

Ennek már csak azért is örülök, mert itt a világ végén nekünk nincs kéznél se rokon, se barát, senki, aki a gyerek körüli teendőkben segíteni tudna. Csak magunkra számíthatunk. Ezért igyekszünk úgy alakítani az életünket, hogy az minél zökkenőmentesebb legyen. Így utólag gondoltam bele, hogy talán könnyebben fogok tudni majd kimozdulni itthonról. Az üvegből való etetés szabadságot ad.

Van itt még egy dolog, amiről sehol nem olvastam eddig és én magam sem vettem előre számításba, pedig fontos. Az, hogy nem én vagyok a kizárólagos táplálékforrás, egy különleges fejezetet nyitott a fiam és az édesapja kapcsolatában. Jolu nemcsak a szülésnél volt jelen, de Inari gondozásából is kiveszi a részét. Talán hamarabb pelenkázta, mint én, öltözteti, fürdeti. És eteti. Naponta többször is. Néha szinte már sorsot kell húznunk, hogy éppen ki etesse a Picit, mert mindketten szeretnénk. Elmondhatatlan érzés, ahogy a térdére igazgatja a szoptatós párnát, elhelyezkedik, aztán óvatosan a karjára veszi a fiát és etetni kezdi. Nem utolsó sorban pedig nekem is nagy könnyebbség, hogy nem vagyok egyedül és nyugodtan rábízhatom Jolura Inarit, ha mondjuk pihenni szeretnék, rendet rakni, takarítani. Vagy blogolni. 

Mielőtt bárki is hozzászólna ehhez az íráshoz, szeretnék valamit előre tisztázni. A fiam etetése az én magánügyem, nem várok senkitől sem megerősítést, sem jó tanácsot. Ez a mi életünk, amiről én döntöttem. Őszintén nem érdekel senki más véleménye. Nem vagyok hajlandó erről vitázni. Semmi értelme. Azért írtam mégis a szoptatásról, mert szerintem fontos, hogy megjelenjen a témában egy ilyen vélemény, egy ilyen tapasztalat is. Nem kívánok állást foglalni sem a szoptatás, sem a tápszerezés ellen vagy mellett. Ez az írás nem erről szól.

Ez az írás arról szól, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hogy mi a legjobb neki és a gyerekének. Jó lenne, ha ezt a döntést mindenki maga hozhatná meg a saját belátása szerint. És jó lenne, ha ezt a döntést mások tiszteletben tartanák.

Share: